A Háromszéki-medence lélegzetelállító látványát kínáló, Sepsiszentgyörgy-közeli Óriáspince-tetőn mutatják be azt a lovas táncszínházi produkciót, amelyben 120 ember és 40 ló Orza Călin rendező-koreográfus irányítása alatt igyekszik lélekközelbe hozni a székelység eredetmítoszait. A Háromszék Táncegyüttestől a Magyar Állami Népi Együttesig a szakma valamennyi fontos műhelyében dolgozó, több klasszikus táncszínházi előadást is jegyző koreográfus szerint a különböző eredetmítoszokat összegyúrva, megszűrve és újraalkotva igyekeztek újabb közérthető változatot létrehozni. Elsősorban a vizuális, szellemi-érzelmi megérintést célozták, ennek szolgálatában dolgozott Prezsmer Boglárka dramaturg, forgatókönyvíró, a történelmi és történeti háttérért és a vizuális elemekért felelős Kádár Elemér koreográfus, valamint Furik Rita jelmeztervező.
Kádár Elemér szerint mivel a székely történelem dokumentálható információi közül kevés szerepel a köztudatban, inkább a közismert toposzokra építettek, hogy a néző akkor is képes legyen visszatalálni az előadáshoz, ha adott pillanatban netán elveszettségérzete támadna a hatalmas ember- és lókavalkádban. Mégsem lineáris történetmesélés zajlik a Kövi Bálint Artúr által jegyzett zene hullámain. A háromszéki Vadon Egyesület elnöke, Demeter János kezdeményezésére már korábban megírt zenei anyag alapvetően amolyan hangulatfestő, környezetteremtő, a természet hangjait is felvillantó zene. Ezt a gazdagon hangszerelt, nagy hangulati amplitúdójú, a néptánchoz szükségesnél azonban kevesebb dinamikával ellátott zenét – amely 2016 novemberében koncert formájában már elhangzott a nyilvánosság előtt – kellett belaknia a produkciónak.
Az előadás a Fehérló, az égi vadász, Nimród születése pillanatának révületével indít, de hamar eljut a kereszténység felvétele utáni pillanatig, a több székelyföldi templom falán felbukkanó Szent László-motívumok megidézéséig. Az alkotók felhasználták Jankovics Marcellnek a Szent László-freskóciklusok mögöttes jelentésének megfejtését, az égi csillagképsor történetét is, ami szinte képregényesített változata mindannak, ami egy egész év alatt végbemegy az égbolton. Az előadás négy alappillére az a négy totemállat, amely végigkíséri a székely–magyar őstörténetet: a Fehérló, azaz Nimród születése, a Nimród két fiának, Hunornak és
Magornak utat mutató Csodaszarvas, az Emesét égbe ragadó és teherbe ejtő turul, az Árpád-nemzetség totemállata. A negyedik, amelyről a közönségnek legkevésbé van tudomása, a griff, holott a hagyományos tarsolydíszek megszokott elemei a griffes-indás motívumok. A négy totemállat mentén megelevenedő történelmi pillanatok közül az első kettő a mitológiai múltba vész, Emese elsőszülött fia, Álmos története már ismertebb, időben-térben inkább elhelyezhető, a griff pedig a hátán viszi fel a Fehérlófiát a sötétségből a fény világába. Ez a négy totemállat hordozza körbe a nézőt az erős fénydramaturgiai, lézershow-val is gazdagított környezetben játszódó történetben. És természetesen megelevenednek, illetve folyamatosan jelen vannak a székelység közkedvelt szimbólumai, a nap, a hold és a csillagok, mint az apa (a nap, a tűz), az anya (a hold, a víz), a csillagok pedig mint a gyerekeik.
Ha nem is lineáris a cselekmény, némi kronológiai vezérfonalat azért felfedezni benne, amelyet a Mészáros Gábor által megszemélyesített mesélő táltos tart kézben, az ő víziói során elevenednek meg bizonyos történelmi pillanatok, ő lapoz a képzeletbeli történelemkönyvben. A szabadkai színésznek a közeg iránti vonzódása néptáncos múltjához, a táborokhoz kötődik, és bár kezdetben voltak kételyei, hogy hová is csöppent, úgy érzi, nyitott, egészséges önbizalomtól duzzadó alkotás részese lehet. A nagy toposzok persze elsősorban nem a szűken vett történelmi, sokkal inkább mitikus értelemben dominálnak. Prezsmer Boglárka dramatizálásában a népi, mitikus elemek engedelmesen simulnak össze a kortárs költők gondolataival, József Attila A Dunánál című verse mitológiai passzusokkal, eredeti népi szövegek, hiteles, dokumentumértékű krónikarészletek Szilágyi Domokos- vagy Ady Endre-verstöredékekkel.
A világrekorder székely lovas íjász, Pászka Lehel nemcsak azért számít az előadás egyik kulcsfigurájának, mert több székely mitológiai hőst – köztük Csaba királyfit – elevenít meg, a lovas jelenetek szakértőjeként Orza Călin asszisztensévé is előlépett. „Lehel soha nem azt mondta, hogy ezt nem lehet, hanem azt, hogy végiggondolja, hogyan lehet megvalósítani” – idézi fel a munkafolyamatot a rendező. „Az ő alapötlete volt például a naptüzet szimbolizáló tüzes szekér, hiszen vigyázni kellett, hogy a ló szükség esetén szabadulni tudjon a tűztől. A megvalósítás már Kádár Elemért dicséri, no meg Pászka Lehelt, aki nyeregben, kézzel húzta maga után a szekeret.”
A rendezőnek a hatalmas tánckar mozgatása, a táncosok közötti tudásbeli különbség áthidalása is jelentős kihívás volt. A Háromszék Táncegyüttes hivatásos táncosai mellett ugyanis a Perkő Néptáncegyüttes tíz párja, az M Stúdió négy művésze, valamint két sepsiszentgyörgyi amatőr táncegyüttes – a Százlábú és a Százlábacskák – táncosai vesznek részt a produkcióban, míg a lovasokat a Vadon Egyesület, a Barabás Lovarda, Pászka Lehel és csapata, valamint a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület biztosította.
Az előadás a Háromszék Táncegyüttes őszi programkínálatában is helyet kap.