2016. február 5-én, pénteken két perccel délután kettő után érkeztem a Libri és a Jelenkor (és még fél tucat másik kiadó) közös szerkesztőségébe. Sárközy Bencével, a kiadó igazgatójával volt találkozóm: hogyan tovább a könyvemmel. Még telefonált, mutatta az üvegfalon át, bocsánat, és mutatta a füléhez szorított mobilt is. Leültem az egyik kanapéra, vártam, néztem a lábait, ahogy fel-alá sétál. Tíz perc telt el, negyedóra, odajött az ajtóhoz, résnyire nyitotta: „Ne haragudj, most hívott a Jászberényi, meghalt a Kőrösi Zoli.”
„Atyaúristen!” –, de hang nem jött ki a torkomon, két napja még ugrattuk egymást a Facebookon. „Most elmegyek a cirkuszba és utána felhívlak – neve elhallgatását kérő főszerkesztő, költő” – írta ki még rólam Jászberényi Sándor az üzenőfalára szerda délután, ahogy szoktuk egymást kedvesen provokálni, ne szálljunk el, tudjunk magunkról, manír magunk közt ne maradjon, szedjük csak szét egymást, kölcsönösen odafigyelő baráti riposztokkal. És természetesen nem maradt el a válasz Kőrösitől: „nekem sokkal jobban tetszik az, hogy felhívlak, elmegyek és utána cirkusz lesz”. JS: „csak nem akarsz érzékenyen elköszönni síelés előtt?”, KZ: „nem, – a ti kapcsolatotokról beszéltem”. PDL: „Megjelent az elefánt a férfilélek porcelánboltjában”, KZ: „csak csörömpöljetek, porcelánnyuszik”. JS: „Csak nehogy ítéletidő legyen síelés közben, ha érted mire gondolok”, KZ: „már van”.
Ez volt az utolsó beszélgetésünk. Így szoktunk egymással. Nem gondoltunk semmi rosszra, pár nap, és visszajön, megiszunk egy sört; Zoli befejezte a nagyregényét, Sanyi majdnem a következő novelláskötetét, nekem Zolinál van a neki köszönhetően elkészült rádiójátékom, bőven van miről beszélnünk, de leginkább másról, bármi másról, mindenféléről. Humorral, csipkelődéssel; szeretve Zoli társaságát, szeretve benne a nem szűnő rezignált bölcsességet, szomorúsággal keveredő élettapasztalatot, pontos emberismeretet, még pontosabb fogalmazást vagy felszökő mesélőkedvet. És persze Csoki kutyát, aki még nála is bölcsebben és az övénél is pontosabb megfigyelésekkel volt jelen, nyalta vagy nem nyalta meg valaki kézfejét, engedte vagy tűrte ilyenkor, ha megborzolják a szőrét.
Nem tudtam, mennyi idő telt el, kijött Bence, leült a szemközti kanapéra, „Ma ne beszéljünk, halasszuk el…”. „Igen, inkább elmegyek, majd máskor folytatjuk.” És ahogy kiértem az irodaházból a körútra, elindultam az egyik irányba, nem tudtam, kit hívjak fel, felhívtam a szüleimet – nem vagy még teljesen egyedül, ha tudod kivel közölni, hogy elment valaki.
„Síeltek, felment a hegyre, és soha nem jött le. Ott halt meg, szívroham, édes jó istenem” – mondtam édesanyámnak, majd felolvastam neki, amit Sanyi írt ki a Facebookra: „Halála pont olyan volt, amilyet mindig is elképzelt magának, egy hegy tetején találkozott az úristennel, és nem csevegtek sokat. Életében jó pár regényt írt. Az értetlen szem számára úgy tűnhet, hogy különböző témákban, de Kőrösinek valójában csak egy témája volt: Magyarország. Az országnak volt lázas megszállottja, kutatója, erről keresett valami elmondhatót és érvényeset.”
Ennél pontosabban nem lehet elmondani, ki volt. Íróként leginkább ez és így; szerkesztőként-szervezőként ugyanígy ez és így.
1987-ben diplomázott az ELTE BTK magyar–történelem szakán, 1990-től 2007 utolsó napjáig a Magyar Rádióban dolgozott, 1995-től az Irodalmi szerkesztőség vezetőjeként, 2002 és 2007 között a Művészeti Főszerkesztőség főszerkesztőjeként; 2008 és 2010 között az egri Gárdonyi Géza Színház dramaturgja és a Litera irodalmi portál főszerkesztője volt. 2010. április végétől a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke volt a szervezet 2012 decemberében történő megszűnéséig. Sok más díj mellett 2006-ban József Attila-díjat és Jelenkor-nívódíjat kapott.
Amikor összeültünk gyászolni, beszélgetni róla, koccintani a lelki üdvére, sok mindenről szó esett, sok hozzá kapcsolódó emlékről, külön-külön is, közösen is. Majd valahogy összeállt a kép – s nem tudom, az ilyen dolgok megfogalmazásában bizonytalan vagyok, kölcsönzöm a szavakat –: Kőrösi Zoltán szerelmes volt hazájába, Budapestjébe. Ezt kutatta, ez érdekelte elsősorban, erről írta másfél tucat könyvét. És ha van valaki, aki a rendszerváltás után a szavak tiszta értelmében polgári magyar író volt, akkor az ő. Nem más, nem egy újra kiadott, világháború előtti szerző, nem egy Kádár-rendszerben megtűrt vagy az elől emigrációba elhúzódó író, hanem ő. Mindenestül – személyében, szomorúságában, regényeiben, novelláiban, mondott és leírt emberségében és humorában. Újra kéne olvasni, konferenciát szervezni életművéről, tanulmánykötetet kiadni, érteni, amit mondott, és nem engedni elfelejteni. Nem hagyni elfelejtődni a mértéktartást, a józanságot, a normalitást, a tisztességet – bármi is vár ránk, jön vagy nem jön az ítéletidő.
Márciusban lett volna ötvennégy éves, márciusban jön ki a nyomdából utolsó regénye, Az ítéletidő.
Kiadója, a Jelenkor saját halottjának tekinti.