„Ez a legtöbb, amit elérhetünk, / ami talán lehozhatja a Mennyet: / nem a csodálat, nem a diadal, / csak az, hogy egyszerűen elfogadnak / a tagadhatatlan Valóság részéül, / mint a köveket vagy a fákat” – írta szerelmének, Haydée Lange-nak a XX. század talán egyik legnagyobb latin-amerikai írója, Jorge Luis Borges Egyszerűség című költeményében (Somlyó György fordításában).
A magyar nyelvterületen is életműve jó részével jelen lévő Borges 1899. augusztus 24-én született Buenos Airesben, Argentína fővárosában. Tegnapelőtt lett volna 116 éves, ha az íróknak vagy a híres embereknek megadatott volna bármikor is, hogy ne csak az állítólag békés öregkort, ne csak a matuzsálemi kort érjék meg, hanem még annál is jóval tovább éljenek.
Borges a leginkább közkedvelt és a legnagyobb hatású írók közé tartozik. Műveit ugyanolyan élvezettel olvassa egy ősi titkok bűvöletében cseperedő londoni kiskamasz, mint egy spagettigőzös konyhából elvágyódó palermói háziasszony, egy könyvtára menedékébe visszahúzódó bejrúti orvosprofesszor vagy egy krimikért rajongó Kuala Lumpur-i biztosítási szakember. Borges életművének nagy része világirodalom, a szó legtisztább értelmében és jelentésében. Minden erőlködés nélkül képes egy-egy rövidebb novellájában és esszéjében is felemelni a történetet az általános igazság vagy tapasztalat szintjéig. Alig vannak nála lábjegyzetelendő vagy komolyabb kulturális helyismeretet kikövetelő szövegek. Ha mégis, erre gondosan ügyel, és a megértés részévé teszi a szükséges pluszismereteket – nem hagyja olvasóját vakon botorkálni, majd eltévedni szövegei labirintusában. Minden írásában olyan egyszerűségre törekszik, mint amennyire egyszerűen a természet, vagy valóságunk része egy darab kő vagy faág.
Ezért is lehet, hogy művei mindmáig rengeteg irodalmi alkotást befolyásolnak, ihletnek, indítanak útjukra, vagy metaforikusan bábáskodnak születésüknél. Nemrég találkoztam a Mexikóvárosban született, jelenleg Brooklynban élő, csodálatos alkotói világú Cecilia Ruiz The Book of Memory Gaps (Emlékhasadékok könyve) című felnőtt mesekönyvével. A könyv Borges Cambridge című, 1969-es versének soraival indul: „Az emlékezetünk vagyunk, / folyamatosan változó formák képzeletbeli múzeuma, / egy halom összetört tükör.”
A magyar szerzők közül talán leginkább a Szabó Imola Julianna és Maros Krisztina szerzőpáros Kinőtt szív című felnőtt mesekönyvéhez hasonlítható kisugárzású The Book of Memory Gaps gazdagon illusztrált történeteiben az író mélyre merészkedik szereplői emlékezetének vizsgálatában. Simon minden egyes elkövetett bűnére pontosan emlékszik. A zenész Pavel újra és újra ugyanazt a dallamot komponálja, mert amint a végére ér, elfelejti, éppen mit is játszott. Veronika képtelen megjegyezni az arcokat, ezért más és más parfümöket használ, hogy ne felejtse el élete megannyi szerelmét. Cecilia Ruiz általuk mutatja be – helyenként sötét, másutt humoros – lírai szépségű prózájában az emlékezet finom szövetét és mulandó természetét.
Ha jól emlékszem, Borges hatévesen kezdett el komolyabban foglalkozni a szépírással – három évvel később már meg is jelent Oscar Wilde A boldog herceg című meséjének általa elkövetett fordítása a spanyol El País című napilapban –, s akkoriban Miguel de Cervantes írásművészete inspirálta leginkább. Cervantes évtizedekkel később, második írói magára találása során megint nagyon fontos szerepet játszott életében. Borges 1938 karácsonyának éjjelén szerencsétlenül beverte a fejét egy frissen festett ablaktáblába, a sebe elfertőződött, ő pedig hallucinációktól gyötörten egy hónapon keresztül élet és halál között lebegett. Amikor meggyógyult, attól kezdett rettegni, hogy szó szerint kiverte fejéből a tehetségét, elhagyja alkotói emlékezete, el fogja veszíteni írói képességeit. Ekkor nyúlt megint Cervanteshez, a végeredmény a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője című rövid elbeszélése lett, amelyben a XX. század elején egy kitalált francia író komoly filológiai és nyelvészeti tanulmányokat követően fordítás vagy átszövegezés helyett újra megírja Cervantes kanonikus művét, Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha kalandjait.
Az eredeti mű ilyen módon létrehozott új kontextusa intertextuális csecsebecséivel és értelmezési lehetőségeinek nyitott kapuival együtt a posztmodern irodalom egyik legtöbbet hivatkozott alapműve lett. Ám ez csak intellektuális játék volt Borges részéről, bújócska a fikció erdejében. Ám éppen őt és ezt a művét hivatkozták legtöbben – egyetemistáktól kezdve a spanyol irodalom szakértőin át a művelt olvasókig –, amikor nemrégen szolid botrányt kavart a Don Quijote nyelvileg aktualizált, átdolgozott szövegű új kiadása Spanyolországban.
Az új változat a számos nemzeti díjjal jutalmazott spanyol író-költő, Andrés Trapiello szorgos munkájának köszönhető, és megjelenését követően azonnal az eladási listák élére került, a bestsellerek közé. A könyvesboltosok háborogtak, hogy az olvasók, főleg a fiatalok inkább ezt veszik, nem a nemzeti irodalom legnagyobb remekét, az eredeti XVII. századi változatot. David Felipe Arranz spanyol irodalomtörténettel foglalkozó egyetemi tanár egyenesen a „nyelv ellen elkövetett bűnnek” nevezte. Vele szemben foglalt állást – amikor a vita már kihullámzott Spanyolországból – a sokszor polgárpukkasztó beszólásoktól sem ódzkodó mexikói-amerikai Ilan Stavans esszéíró, tévés személyiség és egyetemi tanár. Szerinte az új változat megjelentetésére nagy szükség volt, hogy a spanyolok többsége végre elolvashassa, élvezhesse és megérthesse Cervantes klasszikusát.
Ha jól sejtem, nálunk hasonlóan megosztó lenne, ha egy kortárs magyar szerző egyszer csak megjelentetné például Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzát – megtartva az eredeti szerkezetet és dramaturgiát, ám új, mai, ma is érthető nyelven adná közre a szöveget. Ha jól sikerülne próbálkozása, könyve – mely a posztmodern értelmezés szerint egyszerre lenne Zrínyi Miklós és az ő könyve is – siker lenne, falnák az olvasók, s főleg a fiatalok. Azaz nem felejtenénk el, mementó helyett újra mindennapi valóságunk része lehetne, a kortárs szerző által újrakomponált régi dallam nem hullna ki a kulturális emlékezetünkből. És egy művel kapcsolatban „ez a legtöbb, amit elérhetünk…”