– Milyen út vezetett Erdélyből Zalaegerszegre?
– Egy vállalt transzszilvanizmus, vállalt közép-európaiság felé próbáltam mindig közeledni. A naiv, tiszta lelkű erdélyi ember egyszer csak úgy érzi, elfogy az oxigén körülötte, barátai-társai már hetedhét határon túl vannak, az utolsó vonat feltűnt a messzi távolban… Mielőtt a vonat befutott volna az állomásra, kitört az az úgynevezett román forradalom. Ott voltam a vásárhelyi eseményeknél, megéltem az egész időszakot, borzasztó látványokra tudok csak visszaemlékezni. Maradtam volna a kis erdélyi világomban erdélyi emberke, a családommal próbáltunk tovább élni. Mikor az új hatalom kicserélte fénylő aranyfogait krokodilfogakra, és következtek a végtelenül cinikus módon megszervezett események, a családommal elindultunk. Itt találtunk Zalában menedéket, rokonokat, barátokat, és azóta is itt vagyunk.
A társaim, barátaim javarészt egy központosított érdek-hatalomszféra felé mentek, ami Budapestet jelentette. Én más utat választottam; nem kevés évig átjárt a honvágy borzalmas érzete, meg egyfajta anakronisztikus érzésvilág, hogy elhagytam a sajátjaimat, az enyéimet…
De a XX. században nincsenek ilyen idealizált gesztusok, érdek, pénz dominál, meg a lehetőleg súrlódásmentes kapaszkodás az uborkafára. Jó ideig szégyelltem is magamat, ez benne volt a tudatalattimban. Lehet mondani, hogy tényleg egy anakronisztikus figura vagyok – nem vittem fel a családom Budapestre a fő irányvonalat követni. Ellenben, mikor már 40-en túl voltam, elkezdtem újra tanítani, művészeti gimnáziumban, aztán tehetségeket kerestem és fedeztem fel megyei és országos szinten is. Meghívtak tanítani Szlovéniába, hetente egy-két napra kijártam oktatni, gyerekeket, felnőtteket. Magyar gyerekeket tanítottam, akik valahol elveszítettek valamit a számunkra szép kis magyarságtudatból. A szlovén gyerekek pedig engem tanítottak szlovénül. Kinyílt hirtelen egy világ. Ott volt Szlovénia mellett Horvátország, ott is többször kiállítottam, aztán le egészen Triesztig. Barátságot kötöttem olasz művészekkel, ebben segített a román nyelv, ez újabb lépcsőt jelentett. Később jött Felvidék, Szlovákia és a délvidéki kapcsolatok.
– Kevés képzőművészt ismerek, aki fél élet után, sértettség és dac nélkül indul új világokat keresni…
– Ez a világ pragmatikus, merkantilista mentalitással működik. Nekem nem fontos mindenképp eladni a munkáimat. Keresek más megoldást, hogy egzisztenciát tudjak teremteni. Ez az egzisztenciateremtés szabadságot is ad számomra: nem vagyok lekötelezve egy-egy galériának. Egy galériás nem fogja nekem megmondani, hogy mit és meddig. Ilyen szempontból nem vagyok benne a fősodorban, de nem érdekel. Ha valakinek megtetszik, amit produkálok, és eladhatónak tartja vagy megveszi, rendben van. De nekem nem létkérdés ez, mint nagyon sok másnak. Miért van az, hogy Munkácsy-díjas alkotók a tönk szélén állnak? A „jég hátán is meg kell élni” ösztöne bennem van/volt. Ljubljanában, a magyar nagykövetség kiállítótermeiben hat évig én szerveztem, nyitottam meg kiállításokat. Lendván, egy galériában ugyancsak. Családomat el tudtam tartani, festékeimet, vásznaimat meg tudtam venni.
Bécstől Ljubljanáig mindenhol vannak tanítványaim, maguk is tanítanak. Szentgróti Dávidnak most télen volt itt kiállítása, nagyon büszke voltam rá, mert munkái mellett még családja, három gyereke van. Sose voltam pedagógus, ellenben követtem mestereim példáját. Miklósi Gáborra kell emlékezzek, Tóth László nemrég halt meg Münchenben, a nagyok közül Abodi Nagy Béla tanított, és a román posztimpresszionista, Aurel Ciupe, aki tökéletesen beszélt magyarul, magyar volt a felesége is, azonosulni tudott a magyar kultúrával. Akkoriban a tanári szobában a román mesterek is magyarul beszéltek.
Milyen sokat jelent, hogy egy Bukarestben nevelkedett grafikus, mondjuk Elekes Károly barátom, magába szívta a román kultúrából az érdekes balkáni világot, ötvözte lelkében a magyar kultúrával, elhozta Budapestre, és megtermékenyítette! Ezért merem mondani: büszke és optimista vagyok, mert ebben a Kárpát-medencei olvasztótégelyben találkozik, és kölcsönösen megtermékenyíti egymást a jó és a hasznos.