Az egy térben játszódó néhány szereplős kamaradráma kedvelt műfaja a filmeseknek, főként a vendégségbe összesereglett ismerős vagy kevéssé ismerős baráti társaság körében kifakadó titkok, felszínre kerülő elhallgatások szülte konfliktusokat látjuk ismétlődni időről időre. Erre az alaphelyzetre épül a közelmúlt hazai munkái közül Hajdu Szabolcs alkotása, a Karlovy Varyban fődíjat nyert Ernelláék Farkaséknál vagy Roman Polanski Az öldöklés istene című 2011-es filmdrámája is.
A brit Sally Potter hetvenperces, helyzetkomikumokra épülő fekete-fehér szatirikus mozijának kisebb kultusza kezd kialakulni a filmbarátok között, amit leginkább a dramaturgiában jól használt fekete humornak tudunk be. Hiszen igazán meglepőt nem tartogat a rendezés, mert azt nagyjából előre látni, hogy a békés felső középosztálybeli, jórészt idősödő párok partija egy ponton a feje tetejére áll majd, mint azt megszokhattuk ezekben a filmszituációkban, de nagyjából ezzel be is zárul Potter gondolatmenete.
Kérdés, hogy a karaktereket és azok konfliktusát kellően izgalmassá tudja-e tenni ahhoz, hogy az egész estés játékfilmként lekösse a nézőt, és különösen nagy tétje van a hangulatteremtésnek is.
Noha Potter vállalkozásában vannak markáns, bátor megoldások – többek között a szerelmi drámáknak, a megcsalásoknak a hatvan feletti korosztályra történő átültetése, a cinikus humorral mégis az elfogadás szeretetével épülő dialógusok egymásutánja, igazán nagyot nem dobott a műfajban, helyette egy huszárvágással lezárta az alig több mint egyórás történetét.
A cselekmény szerint az ötvenes éveiben járó Janet (Kristin Scott Thomas) miniszteri kinevezést kap, amely alkalomból összehívja szűkebb baráti társaságát. Magasan kvalifikált emberek: egyetemi tanárok, diplomaták, üzletemberek alkotják a kört. A felszín rendezettsége mögött azonban hamar kiderül, hogy a hét szereplő mindegyike így vagy úgy részese az árulásnak.
Már Coelho-citátumokkal jellemezni a közhelyet is közhely, a történet szenilis ámbár joviális öregura, Gottfried (Bruno Ganz játékában) a brazil író életbölcsességeit is túlszárnyalja, a harmónia és az önérzet élharcosaként egy személyben próbálja menteni az éppen rommá omló kapcsolatokat. A karakterek – az említett bölcselkedő, a túlpörgött, bedrogozott üzletember, a leszbikus nagyasszony – még ha viccesek is, önmaguk karikatúráján nemigen jutnak túl, de ami nagyobb baj, többnyire nem is találkoznak.
Sally Potter munkája így nem lett több szórakoztató tragikomédiánál, amelynek előnyére válik, hogy a jellemző emberi drámákat hozza felszínre nagy adag szeretettel és humorral tálalva, így végül mi is szívünkbe zárjuk karaktereit. Hetvenperces kikapcsolódásnak pont elég, de többet ne várjunk tőle.