Valcsicsák Zoltán, a Magyar–bhutáni Baráti Társaság elnöke mutatta be vetítéssel és előadással egybekötve Álmomban Bhutánban ébredtem könyvét a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Ez az első, magyarul megjelent könyv Bhutánról.
A szerző, ez már előadásmódjából is kiderült, szerelmesen rajong témája iránt – 2011-ben járt Bhutánban először s azóta rendszeresen vissza-visszatér – teszi ezt pedig mindenféle csinnadratta nélkül, csöndes, halk szavú megfigyelőként, és előadását végigülve azt kell mondanom, a téma európai szemmel önmagában olyan döbbenetes, hogy semmiféle szerzői attitűd nem szükséges a róla való diskurzushoz, kizárólag az elmélyült figyelem.
Bhután körülbelül fél Magyarország nagyságú, 70 százaléka erdő, 50 százaléka természetvédelmi terület, a hegymászás többnyire tiltott – lévén a hegyek szentek, s elvégre szenteltvízzel sem zuhanyozunk –, nincs dohányzás, alkohol és óriásplakát – egyet kivéve, amiről a királyi család mosolyog a repülőtérre érkezőkre.
Van viszont húszféle dialektus a 3000 méteres hegyektől ölelt völgyekben elzártan fejlődő közösségeknek köszönhetően – az ország egyik felén élő asszony alkalmasint egy szót sem ért abból, amit férje családja az ország másik felén magyaráz. Meg van bruttó nemzeti boldogság is, amit a most nyugdíjas király – a jelenlegi király édesapja – eredetileg vicces válasznak szánt egy újságírónak, aki az ország GDP-jéről érdeklődött és jó királyunk nemigen tudta, mennyi, de tán még azt sem, hogy mi fán terem az. Aztán a humoros riposztból valóság lett, részint országimázs a turistáknak, részint csakugyan számszerűsített praxis, mindenféle állami intézkedést megelőz az intézkedésből esetlegesen fakadó boldogság vagy boldogtalanság mérése.
Boldogok-e a bhutániak, ha már ilyen szépen mérik nekik? Lássuk a legbeszédesebb példát. A 80 százalékban buddhista országban az egyik legelterjedtebb gyomnövény a kender. Zacher Gábor rémálmaiban nem nő annyi kender, mint Bhutánban. A szerző mutatott is egy fotót, amin háromméteres, vidám példányok között áll. És Bhutánban senki nem fogyaszt kendert. Eszükbe sem jut. Nem része a kultúrának. Egyetlen dologra használják: étvágytalan disznókat etetnek vele (ami metaforának is beillene a fogyasztói társadalom füveseinek kontextusában).
Pedig ott negyven éve még klasszikus feudalizmus volt, bottal verték a jobbágyokat, és senki nem ment sehova. Tíz-tizenöt éve még letartóztatták, aki nem nemzeti viseletben járt az utcán. Ma már liberalizmus van, csak közintézményekbe kell ghóban vagy kirában belépni.
A csodálatos tájakon, élővilágon, kolostorerődökön túl itt lehet látni a legtöbb falloszt. Nem kell pornográfiára gondolni, a házfalakra, templomokra, közhivatalokra festett, vagy autók visszapillantó-tükréről (mint nálunk a rózsafüzér) lógó hímtagok rituális őrző-védő artefaktumok, távol tartanak pletykát, átkot, gonoszt. A bhutániak szerint mind-mind Drukpa Künlié – sokkal valószínűbb persze, hogy egy prebuddhista termékenységkultusz az előzmény –, az Isteni Őrülté, az igazság mesteréé, a lények uráé, a vallás legnépszerűbb szentjéé.
Drukpa Künli életét is érdemes elolvasni, Az Isteni Őrült címmel jelent meg magyarul, és Bhután megtérítéséről is beszámol: „Magáévá tette Bhután szüzeit, és azóta sem található náluk lágyabb bőrű és terheket jobban bíró társnő. A láma megértésük és odaadásuk különböző szintjeinek megfelelően tanította a karma tanára mind a férfiakat, mind a nőket, és magyarázatokat adott (…) a mantrák recitálásához.”
Valcsicsák Zoltán: Álmomban Bhutánban ébredtem, Oniva Bt., 2015