Gaetano Donizettinek, a XIX. század első felében a bel canto korszak egyik legaktívabb olasz zeneszerzőjének és operakomponistájának ha nem is leghíresebb, de mindenképpen jelentős és időnként még ma is elővett operája a Lammermoori Lucia című háromfelvonásos dramma tragico. Ősbemutatója 1835. szeptember 26-án volt a nápolyi Teatro di San Carlóban, hazánkban először 1846. augusztus 4-én mutatták be a Nemzeti Színházban, utoljára pedig talán 2007. július 13-án a Bakáts téri szabadtéri színpadon Selmeczi György rendezésében és vezényletével.
A Walter Scott A lammermoori nász című regényéből készült opera akár lehetne a skót Rómeó és Júlia is. Két család viszályába csöppenünk, a Rawenswood- és az Ashton-ház férfitagjai rendesen és fáradhatatlanul irtják egymást, mígnem az utolsó Rawenswood fiú a véletlen szerencsének vagy a szeszélyes sorsnak hála meg nem menti egy dühös vadkan támadásától az édesanyja sírjánál szomorkodó Luciát, az Ashton família leányát. Egyértelmű, hogy egymásba szeretnek, és egyértelmű, hogy ennek senki sem örül igazán. Fordulatok következnek, ármány és erőszak, majd vér, vér és vér folyik, végül az ifjú szerelmesek külön-külön elbúcsúznak józan eszüktől és életüktől. Igazi vadromantikus ámokfutás ez, annak minden elhagyhatatlan kellékével – és az operairodalomban talán először színre vitt őrülettel és tébollyal.
Ez utóbbi ragadta meg Katie Mitchell rendezőnőt is, amikor a londoni Royal Opera House színpadára álmodta a Lammermoori Luciát. Az eredeti – és a fellelhető szakirodalom tanulsága szerint unásig elhasznált – vadromantikus álközépkori várkastély és ködös erdő kombinációt lecserélte az 1840-es évek világára, és a fókuszpontot áthelyezte a tragikus szerelem ábrázolásáról a címszereplő megtébolyodásának bemutatására – nála nem egy szerelmespárt látunk, hanem egy erős és intelligens nőt, akit megvezetnek, kihasználnak és becsapnak, majd összeomlik idegileg és véres bosszút áll.
Túl véreset – írja a BBC, amikor arról számolt be, hogy a premier estélyén a közönség kifütyülte a darabot. Pedig tudható volt előre, hogy Katie Mitchell rendezése nem finomkodik, nyílt színen és kendőzetlenül fogja ábrázolni a szexualitást is és az erőszakot is. Durván, hogy zsigerig hasson. Kegyetlenül, hogy sokkoljon. Úgy, hogy még két extra jelenet beiktatását is fontosnak látta a rendezőnő: egy nyers szexjelenetet és azt, amikor a főhősnő elvetél – úgy, ahogy valaki ténylegesen elvetélhet, és úgy, ahogy ezt a színpadról bele lehet égetni a nézők retinájába. Ilyen ritkán fordul elő operaszínpadon, ilyet ritkán láthat az operát szerető úri közönség.
„Ugyanannyian fütyülték ki, mint ahányan ünnepelték” – nyilatkozta a rendezőnő a bemutató után. – „Teljesen megosztotta a közönséget.” Majd hozzátette, hogy az előzetes óvatos figyelmeztetések szerinte szükségtelenek voltak, ez a darab a beiktatott új jelenetek nélkül is éppen eléggé erőszakos és nyomasztó, ezeket pedig azért érezte szükségesnek, hogy a közönség sokkal jobban átérezze és átélje Lucia helyzetét és motivációit. „Ezek a jelenetek sötétek és félelmetesek. Ezek nem azért vannak, hogy megvigasztaljanak vagy megnyugtassanak bennünket. Ezek azért vannak, hogy elgondolkoztassanak bennünket a saját életünkről, sötét és kellemetlen helyekre vigyenek minket” – mondta.
A kettős szereposztás egyik változatában a címszerepet játszó német származású szoprán, Diana Damrau is megvédte a darabot: „Katie Mitchell rendezése és ezek a jelenetek mélységet adnak a karaktereknek és magának az egész történetnek (…) És azt hiszem, ha ezt harminc évvel korábban látja a közönség, az sokkoló lett volna, de most már, a mi korunkban nem az.”
A Twitteren ugyanez a helyzet – érdemes rákeresni a #ROHlucia hastagre –: a nézők véleménye vagy nagyon pozitív, vagy nagyon negatív, köztes és langyos reflexiót keresve sem lehet találni – a varázslatostól és a lélegzetelállítótól egészen a totális félreértésig és a förtelmesig találunk jelzőket. S bármilyen is az előadás, ez jó! Ez üzenetértékű lehet: az opera nem egy vájtfülű, elit, sznob műfaj, hanem egy nagyon is élő és lélegző dolog, ami bármikor képes önmagán túlcsorduló botrányt kavarni, követ dobni a művészet állóvizébe, megosztani és elgondolkodtatni, tematizálni és témává válni. Képes rá, ez kiderült most Katie Mitchell Lammermoori Lucia-adaptációjából, és ha nem ezt teszi, akkor az udvariaskodás, ásítozás, mélaság és valahol elpazarolt idő.