Roald Dahl olyan ijesztő könyvet írt Boszorkányok címmel, hogy miután a lányom rémülten letette, én is szinte csak Luca-széken állva mertem az olvasásába belekezdeni. Az első fejezetekben ugyanis igen jól sikerül annak taglalása, hogy a gonosz boszorkák mindenhol ott vannak, gyűlölik a gyerekeket, és mindent megtennének azért, hogy megszabadítsák tőlük a Földet.
Arról nem beszélve, hogy még azt is sikeresen elhinti a szerző, honnan lehet felismerni a boszorkányokat: először is, bárki lehet boszorkány, aki kedves; aztán kesztyűt visel (a félelmetes karmai miatt), parókát hord (mert amúgy kopasz), nagy az orrlyuka (hogy jobban ki tudja szagolni az elbújt gyermekeket), a szemében egy kis fekete pötty van (kiében nincs, ugye), és nincs lábujjuk, csak lábfejük, aminek szögletes a vége.
Mindezt az elbeszélő főhős a nagymamájától tudja meg, és az olvasó hiába keresi a feloldást, hogy kiderüljön végre, csak vicc az egész, az mind nem következik be, sőt a történet egyre merészebb fordulatokat vesz: az elbeszélő kilesi a szállodában gyűlésező boszorkányokat, és kihallgatja rémületes terveiket, amelyek arra vonatkoznak, hogy Anglia minden kisgyermekét egérré változtassák (és majd jól megfogják őket az egérfogók meg a macskák), sőt őt magát is egérré varázsolják.
Na de aztán egér formájában sikerül a boszorkányokat a saját fegyverükkel legyőzni, a nagymama segítségével ők maguk alakulnak át egérré… és itt a történet véget is ér, feloldozásból annyi marad, hogy a kisfiú egérként elhatározza, hogy a világ minden boszorkányát megsemmisíti.
Persze néhány oldal után azért a szemfüles olvasó felfedezi a pompás angol (és norvég: hiszen Roald Dahl maga is norvég származású szerző, jóllehet Walesben született) humor és a történetszövés lólábait, amelyek kilógnak a sztoriból, és amelyek segítségével igazán pompás és rendkívül izgalmas kalandregénnyé változik a Boszorkányok, de az időzítéssel valami baj lehet, mert a gyermekolvasók lehet, hogy nem bírják ki mondjuk a 25. oldalig, ahol az egyik első, azóta már ikonikussá vált mondat szerepel (vagy nem is értik meg a humorát): „– Kérsz egy szippantást a szivarból? – Csak hétéves vagyok, nagymama. – Nem érdekel, hány éves vagy – legyintett. – Ha szivarozol, sose fázol meg.”
Ezt aztán követik az olyanok, mint a kisfiú fogadalma, miután megtudja, hogy a boszorkányok ki tudják szagolni a tiszta gyerekeket: „– Soha többet nem fürdök – fogadtam meg. – Az azért túlzás, de ne fürödj túl gyakran. Havonta egyszer bőven elég minden gyereknek.”
(Itt örülhetnek a fürdetéstől irtózó lurkók.) Illetve a szinte kötelező viccelődés az angol úriemberségen – vagy norvég egykedvűségen: „Az egér, akit oda akartam adni, valóban a fiuk, Bruno. Csak kedves akartam lenni, visszajuttatni a családjához. Maguk nem fogadták vissza. (…) Megértem, hogy mérges, Mr. Jenkins. Minden angol apa ilyen mérges lenne, de Norvégiában, ahonnan én jövök, mi hozzá vagyunk szokva az ilyesmihez. Megtanultuk elfogadni, hogy ez az élet része.”
És az olvasó (legalábbis a felnőtt olvasó, de a gyerekek közül a bátrabbak, esetleg nem elég fantáziadúsak) lassan megnyugszik, amikor rájön, hogy itt egy igen kedves és humoros, viszont tagadhatatlanul különleges történetű könyvről van szó (ami egyáltalán nem idegen Roald Dahl többi munkájától sem), amelyik olyan hirtelen startolt el és röpült magasra, hogy félkönyvnyi idő kell ahhoz, hogy ezt megértsük, elfogadjuk a játékszabályait – és onnan kezdve igen nagyra értékeljük a csavaros, mindenki számára lélegzetelállítóan izgalmas és kalandos történetet.
És így már helye lesz a fő (vagy az egyik fő) üzenetnek is („Nem számít, hogy ki vagy, vagy hogy nézel ki, amíg van, aki szeret.”), vagy annak az egészen megható jelenetnek, amikor az egérré változtatott kisfiú megtudja a nagymamától, hogy egy egérember körülbelül kilenc évig él, és így kérdez tovább: „– Te mennyi idős vagy, nagymama? – kérdeztem rá. – Nyolcvanhat. – És elélsz még nyolc-kilenc évig? – Kis szerencsével. – Muszáj lesz, mert addigra nagyon öreg egér leszek, te meg nagyon öreg nagymama, és aztán együtt halunk meg. – Az tökéletes lenne – mondta.”
A kötet végére érve tehát összeáll a kép, és ez a könyv is elfoglalja méltó helyét az 1990-ben elhunyt Roald Dahl kultikusnak számító életművében a Szofi és a HABÓ, a Charlie és a csokigyár és a Matilda mellett (hogy a felnőtteknek szóló könyveket már ne is említsem).
Roald Dahl: Boszorkányok. Fordította: Pék Zoltán. Kolibri kiadó, Budapest, 2017.