Előző írásomban – ITT – nem túl kitörő lelkesedéssel köszöntöttem az év irodalmi viccét: Bob Dylan Nobel-díját.
A Svéd Királyi Tudományos Akadémia minden szeszélye, számos abszurd döntése ellenére a Nobel-díj még mindig a világ legrangosabb és legmediatizáltabb irodalmi kitüntetése. A legtöbb író a fél veséjét odaadná érte. Anyagi vetülete sem elhanyagolható: szinte egymillió dollár a jutalom, de a hozadékát 4-5 millióra saccolják (jogdíjak, szereplések). Megváltoztatja az illető író, de akár az egész ország irodalmi életét – főképp, ha egy kisebb országról, a világirodalmi körforgásban kevésbé jelenlévő irodalomról van szó.
Bob Dylan mégis magasról tesz a díjra. A Svéd Akadémia képviselői hiába keresik, egyszerűen elérhetetlen és nem reagál a kitüntetésre. Minden jel arra mutat, hogy meg sem fog jelenni a díjkiosztón.
Az Akadémia titkára-szóvivője, Sara Danius próbálja menteni a menthetőt a döntéssel kapcsolatban, melyet szerintem már másnap, kijózanodás után megbántak: „Akár eljön, akár nem, ez egy nagy ünnep lesz, és a díj őt illeti.”
Anno egy zenei díjkiosztón – hogy megmutassa ki a faszagyerek – Eminem pucér fenékkel vette át a kitüntetést. A zenei világban valószínűleg menők az ilyen magasrólleszarokmindenkit-megnyilvánulások. Bob Dylan attitűdjét nem tudom szerénységnek elkönyvelni, és menőnek sem találom. Abban a közegben, melyben az irodalmat értéknek tekintik, ezt az attitűdöt mindközönségesen bunkóságnak nevezik.