De arról is hallhattunk egy jó anekdotát, hogy a Halottak napja Bécsben című verséből kihúzott részt – egy kis szózat a magyartalanítás ellen mégis el tudta mondani a Kolozsvári Rádióban, mert arra a bizonyos sorra időzítve telefonhoz hívták ki a cenzort.
Keddi Kaleidoszkóp névvel nyitották meg október 6-án a Pesti Vigadóban a Magyar Művészeti Akadémia új beszélgetéssorozatát. A kamaraszínpadra két széket és egy asztalt állítottak, és így, hogy semmi nem vonja el a figyelmet, bele lehet merülni a beszélgetés kimeríthetetlen mélységeibe és a témák végtelen változatosságába. A kéthetente, este hat órától induló sorozatban híres művészekkel – írókkal, festőkkel, zenészekkel, rendezőkkel – beszélget el a művészeti águk szakértője. A műhelytitkokra kíváncsi hallgatóság még el nem hangzott és fel nem tárt részleteket hallhat az alkotók módszereiből, gondolataiból, és közelebbről megismerkedhet velük.
Márpedig érdemes bepillantani a múzsák pendelye alá, ez derült ki a nyitóelőadásból, amelyen Kányádi Sándor költőt Pécsi Györgyi irodalomtörténész kérdezte mindenről, ami irodalom. Pécsi már az előadás elején helyesbített, hogy Sándor bácsi műhelyébe már nem lehet betekinteni, mert azt a 2002-ben kiadott Felemás őszi versek című kötetével végképp bezárta. Arra a kérdésre, hogy miért vonult önként silenciumba és mért nem ír többet, a rá jellemző aforisztikus tömörséggel egyszerűen úgy fogalmazott: „Megvénültem.” A költő úgy érzi, hogy amit tudott, és meg lehetett írni, azt megírta, és hogy keveseknek van része abban a kegyelmi pillanatban, hogy önként zárják le életművüket. És való igaz, meg kell becsülni azokat, akik időben abbahagyják, hiszen a magyar költői életpályamodell sosem volt biztosíték matuzsálemi korra, nyugdíjra meg pláne nem.
Ennek ellenére az irodalomtörténész úgy véli, hogy a költő nagyon jól és élesen látja át a mai kort és kíméletlenül mutat rá annak minden visszásságára és ellentmondására. Ezért a fő téma az 1975-ben elkezdett és több tíz éven át írt Sörény és koponya című verse volt, amelynek az első változata 1981-ben jelent meg, a teljes változat pedig a fent említett zárókötetben.
A vendég mondataiból kiderült, hogy milyen sok benyomás és emlék kibogozhatatlan szövevényéből feslik fel a vers, és milyen durván tör be a világ gonoszsága az emberi lélekbe. A töprengés, a vívódás és a személyes számvetés lírájában olyan sorsszimbólumok jelennek meg, mint a ló, a kiscsikó és a farkasok. Ezekről pedig érdekes részleteket tudhattunk meg, mert mint kiderült, Sándor bácsi egy napon született egy kiscsikóval, amely egy idő után évente ellett és tudták őt taníttatni, meg kilenc kutyakölyökkel, amikből csupán egyet hagytak életben, születésének emlékére: Purdét.
Egész élete elválaszthatatlanul összefonódott ezekkel a nagyon is hús-vér jelképekkel, amelyek a költészetében olyan motívumokká sűrűsödtek, mint amilyen a Sörény és koponya világa, amelyben benne van az emberiségre boruló veszélyek árnya, a boszniai tömegmészárlások visszhangja, a gyermekkor szorongásai és a keserű tanulság: talán jobb lenne az ember nélkül teremteni egy új világot. De Kányádi Sándor mégis a remény költője marad, mert míg van egyetlen elektronunk, addig megvan a remény a feltámadásra, vagy valami ahhoz hasonlóra.
Versnek – Babits után – azt tartja, aminek van címe, strófája, aláírása és dátuma. A költészet pedig a nyelv szépségeit tárhatja fel, a vers a nyelv szobra – mint mondja –, állandó hiányérzetünk ébren tartója. Azt, hogy mi a magyar nemzet célja, még István király sem tudta, de talán az anyja igen, mert erdélyi volt – jegyzi meg kuncogva –, de annyi bizonyos, hogy a magyar Isten kiválasztott népe és nyelve a magyarok számára, úgy, ahogy a zsidó is Isten választott népe a zsidók számára és a többi. A mi feladatunk nem más, mint a legvégső határig továbbvinni a magyar nyelv lehetőségeit, magyarul élni és gondolkodni.