A kortársaink és közelmúltunk neves vagy névtelen képzőművészei tudatából kiszökött bestiárium még többet is ád, mint amit a szüzsé ígér, mert bizony nemcsak szobrok, vitrintárgyak, festmények, rajzok, metszetek, preparátumok történnek itten velünk, de karikatúrák, plüssfigurák, giccsek, posztgiccsek, kedvességek és brutalitások a lóhúsvágó bárdtól a répaföldet slagfütyijével öntöző krokodilig.
A tematikus kiállítás hálás és hasznos műfaj, platformot és fórumot ad párbeszédnek, asszociációs mezőt épít, mely mezőben bárki barangolhat privát és intim benyomásait morzsolgatva, s szégyellnie sem kell azokat, sőt. Steffanits István és Vörösváry Ákos kiállításrendezők direkt és tudatosan mellőzik a kultúrkorszakoktól, izmusoktól, művészettörténeti értelmezésektől határolt birodalomépítést, itt nincsenek szekciók, frakciók, eszmerendszeri besorolások, világnézeti alternatívák, ömlesztve zúdul ránk az egész menazséria, mindenféle-fajta politikai korrektségtől mentesen. Itt a téma a főszereplő, a Téma, aki pediglen egyetlen forgatókönyvnek engedelmeskedik: a Káoszénak. Vajon mit látott volna a riporter, ha Noé sajtótájékoztatót tart, midőn partot érve kinyitja a bárka ajtaját?
Cirkusz és állatkert, dzsungel és vadon, farm és vágóhíd, kalitka és ketrec, majd a sivatagok, pampák, prérik szabadsága: megélhető és értelmezhető közelségbe kerül e tárlaton. Az állat mint szimbólum, metafora, archetipikus minőség, önreflektív görbe tükör, karikaturisztikus allegória, embervoltunk értelmezhetőségének széle mutatkozik, és nemcsak mutatkozik, de egyenesen muzsikál nekünk. Ha a madárábrázolások dalra kelnének a galériában, valószínűleg hamar pert akasztanának a nyakukba csendháborításért, olyan fényes-füttyös madárhang-Niagara kerekedne a Kapás utca 55. szám alatt.
Nem maradhat el a humorizáláson túl a dolog szakrális aspektusa, mégiscsak kultúremberekkel folytatunk itt párbeszédet, kérem, már Wirth Imre megnyitószövegéből is ránk ront a Minótaurosz, szarvai között kultúrtörténeti utalásainak mázsás hordalékával, majd a galériában körbejárva is újra s újra szembetrappol velünk Krisztus alázatos szamarának, illetve Szent György lovának számos példánya.
De van még itt valódi csigolyákból applikált szörnysereglet, csókolódzó főnixpár, zsonglőröző archeopterix, fecskék, bogarak, pókok, oroszlánok, bogarak, sasok, medvék…
A tárlat ráadásul annyira demokratikusan értelmezi a tematika szentségét, hogy egy-egy vonatkozó újsághirdetést sem átall prezentálni: a Turul–Magyar Országos Biztosító Intézet század eleji újságkivágásán a Gólyamadár a kollektív tudatunkban erőst kedvelt Kerecsensólyommal csőrvetve hozza a hozománybiztosítást.
Ami a recenzens kedvence – és valószínűleg a fókamentős-grínpíszes-láthatóságimellényes szabadidős állatvédők is ráharapnának –, az a két teljesen valódi őzagancstrófeára föllógatott, méteres légypapír, szintén teljesen valódi légyhullák tömegével. Avagy teátrális és mindennapi temetőnket add meg nekünk ma. És egyszerre.
Az Első Magyar Látványtár menazsériája nemcsak ígér, de ád is: hajmeresztő és vérfagyasztó vakmerőséggel ülteti a nézőt Kharón ladikjába a két, egymástól látszólag beláthatatlan távolságban elterülő part, a mélységesen önhitt giccs és az önmagában való kétkedéstől immár csömört kapott posztmodern között.
A kiállítás 2016. február 3–25-ig tekinthető meg.