A könyv alig tizennyolc éves, tehenészként (fejőként) dolgozó hősét, Waltert a háború vége felé besorozzák a dicsőségesen visszavonuló német hadseregbe, és a magyar frontra, Székesfehérvár közelébe vezénylik. Barátja, az okos és cinikus, mélységesen háborúellenes Fiete szintén a frontra kerül, és egyrészt félelmében, másrészt meggyőződése miatt dezertál a seregből. Természetesen elkapják a tábori csendőrök, és a kivégzését egy olyan osztagra bízzák, amelyikbe – nyilván nem véletlenül – Waltert is beosztják. A könyv egyik legfontosabb, legikonikusabb és legmegrázóbb mondatát éppen az a Domberg nevű tiszt mondja ki, aki egyfelől elutasítja a barátja számára kegyelemért folyamodó Waltert, másfelől szinte kényszeríti arra, hogy – kivégzés terhe mellett – ne próbálja meg magát kihúzni a kivégzőosztagi tagság alól: „Maga és a szobatársai holnap reggel a parancs szerint főbe lövik ezt az embert, és ha maga vonakodik, vagy az jutna eszébe, hogy megbetegszik, akkor rögtön maga is odaállhat a falhoz. Világos? (…) Domberg, aki közben lapozott, csak megvonta a vállát. – Miért, miért… – Hangja megint lágy volt, és védekező, és rágyújtott egy újabb cigarettára, és a kiáramló füsttel sóhajtotta: – Természetesen emberségből. Mivel a barátja vagy, ahogy mondtad. Jól fogsz célozni, hogy ne szenvedjen.”
Ezt a megdöbbentően alapvető, „egyszerű”, emberi és minden bizonnyal sokak által megtapasztalt, de megoldhatatlan problémát és dilemmát vezeti fel és csengeti le a kötet olyan méltósággal és eleganciával, amilyet rég tapasztaltam háborús regényt olvasva. A legszimpatikusabb az, hogy a szerző, az elbeszélő, de még a főhős sem ítélkezik soha. Csak megmutat – a szereplők egyike-másika természetesen kifakad a harmadik birodalom mániákussága ellen, amelyik a szétesés szélén is csak a fegyelmet és a büntetést tartja a legfontosabb teendőnek.
De az elbeszélő és a főhős szinte egykedvű fegyelemmel mesél (kicsit emlékeztet a Mesterségem a halál elbeszélői technikájára, de csak távolról – mindenesetre ha analógiákban gondolkodunk, felmerül Robert Merle könyve) mutat meg, a stílus elegáns, visszafogott (külön kiemelném itt a fordítást: Szijj Ferenc mesteri munkát végzett), mégis az eddig egyneműnek (és egyneműen gonosznak) ábrázolt német hadseregről is kiderül, hogy voltak benne gonoszok és jók, lelkesek és cinikusok, parancsvégrehajtó gépek és gondolkodó emberek (éppen úgy, mint más hadseregekben). Még a kiszólások is ilyenek (könnyű és hálás szimbolika, mégis elfogadható módon ítélkezik): „Az egyik kockás párnán egy zsoldkönyv hevert, egy másikon egy ezüst Sztálingrád-kereszt. Walter egyszer a kezébe vette, méregette, de kiábrándítóan könnyűnek találta.”
A leírások plasztikusak („Egymotoros Iljusinok voltak, fénytelen sötétzöldre festve, és csak a tapasztaltabbak tudták, hogy újabban egy lövész is ült bennük. Az hátrafelé is tudott lőni, úgyhogy kezdetben sokan, akik megkönnyebbülve előbújtak a fedezékből, mihelyt tovasiklott róluk az árnyékkereszt, hirtelen összerogytak, gyakran egy pillanattal azelőtt, hogy meghallották volna a géppuska hangját.”), a kivégzés előkészületeinek leírása olyan gyötrelmesen részletes, hogy az olvasónak többször is le kell tennie a könyvet, és a főhőst nyelvtani kérdésekkel zaklató, kioktató és megalázó tiszt viselkedése éppen olyan ijesztően és viccesen szürreális, mint például A 22-es csapdájának ikonikus jelenetei.
A magyar vonatkozások is torokszorítók: a katonák kegyetlenkedése a lakossággal, az átvonuló front irtózatos pusztítása és az olyan, például a magyar irodalomtörténetből (Radnóti Miklós kapcsán) ismert helységnevek, mint Abda vagy Bor belevésik magukat a hazai olvasók lelkébe. Nagy háborús regény született, amelyik – többek között – megmutatja, hogy nincs jó megoldás és nincs jó döntés háborús helyzetben. Ahogy a könyv főhőse mondja leszerelése után, a családtervezés előtt, amikor azon töprengenek a kedvesével, hogy fiuk lesz vagy lányuk, és ha fiuk, mi lesz belőle: „Nekem mindegy, mi lesz belőle. Azt úgyis a sors határozza meg, vagy az idő, vagy akármi. Felőlem bármi lehet, csak katona ne legyen.”
Ralf Rothmann: Tavasszal meghalni. Fordította: Szijj Ferenc. Magvető Kiadó, Budapest, 2017