Az Isten gyermeke című kötet csak most került a kezembe, most, amikor már minden későbbi művét olvastam (ez a könyv ugyanis 41 éves korában, harmadik köteteként látott napvilágot, az összes többi könyv, amelyeket magyarul ismerhettünk, utána született), tehát ismét az a helyzet áll fenn, amely Michel Houellebecq-nél is, hogy a korai remekmű a későbbi remekművek kiadása után jelent meg magyarul.
Mert ez a könyv remekmű: minden benne van, ami az „érett” McCarthyt jellemzi (az idézőjel arra vonatkozik, hogy milyen felületesen és könnyedén, át nem gondoltan osztogatunk jelzőket: miért volna jobb, értékesebb bármi, ami „érett”, ha már az első kötetek egyike is tökéletes, maga is „érett”?), sőt, talán a legtömörebben, a legszikárabban és legpontosabban van benne: a későbbi művekben mintha ezek az erények mind egy kicsit feloldódtak volna, ami alatt csupán annyit értek, hogy nem annyira koncentráltak, mint az Isten gyermeke című könyvben.
A történet egyszerű és földbe döngölően sokkoló: a huszonhét éves Lester Ballard, akinek anyja lelépett, apja felakasztotta magát, szinte teljes elszigeteltségben él az erdőben. Pénze nincs, de kiválóan lő, vadászik és gyűjtöget a hegyekben, és egyre többször gyűlik meg a baja a törvénnyel. Aztán egy hideg téli reggelen talál két halottat, egy nőt meg egy férfit… És innen kezdve olyan fordulatokat vesz az élete, amelyeket itt nem részleteznék, de amelyek az egyik legsokkolóbb könyvvé teszik az Isten gyermekét, amelyet valaha olvastam.
A kötet fordítása Morcsányi Júlia munkája, és egyszerűen tökéletes: úgy adja vissza az eredeti szöveg bölcs, csak néha meglóduló és szenvedélyessé vagy líraivá váló jellegzetességeit, hogy az olvasót kirázza a könyvben is sokszor szereplő hideg; a lecsúszott, a túlélésért küzdő emberek beszédmódjának magyarítása pedig tűpontos, azonnal társadalmi regiszterhez köthető, sehol sem téved, nem modoros, és annyi mögöttes jelentéssel meg tartalommal bír, amennyit csak a nyelv hordozni képes.
Ami pedig az összetéveszthetetlen Cormac McCarthy-féle atmoszférát illeti: olvasás közben az az érzése támad az embernek, hogy ez a legsivárabb, életről szóló könyv, amit valaha olvasott, sőt, ez a legsivárabb életről szóló könyv (vessző nélkül, hogy McCarthy stílusát próbáljam felidézni, hódolatom – egyik – jeleként). A minimalistákra jellemző, általában csak az ürességet elfedő aprólékos leírásokba a szerző olyan feszültséget képes kódolni, amely szinte szétfeszíti a rossz előérzetekre amúgy magát felkészültnek érző olvasót.
Megjelenik a kötetben a későbbi könyvekből is jól ismert halk szavú seriff, a helyettese, akiknek beszélgetései mindig filozófiai mélységek felé mutatnak, megjelenik a le- és kirabolt, sivár természet, amely nem menedékként, hanem éktelen sebként veszi körül a nehezen boldoguló, állattá lecsúszott embereket, a nyers erőszak pedig meg sem jelenik, hanem a kezdetektől fogva jelen van, mint ahogy minden más primer és primitív szükséglet is.
Mint ahogy arra a Nem vénnek való vidék című könyvből és filmből is emlékszünk, a bűn természete körül sokszor forog az elmélkedés és a diskurzus: „Gondolja hogy gonoszabbak voltak az emberek akkoriban mint most, mondta a helyettes. Az idős férfi az elárasztott várost nézte. Nem, mondta. Nem gondolom. Azt gondolom hogy az emberek attól a naptól fogva ugyanolyanok, hogy az Isten az elsőt megalkotta.” (A vesszőket nem véletlenül hagytam el, az eredeti szövegben sincsenek, ezzel is bővül az értelmezési lehetőségek spektruma.)
Ebben a világban nincsenek illúziók, mindenki keserű és… Ha nem is születésétől fogva gonosz, de születésétől fogva keserű, és ebből kifolyólag mégiscsak gonosz – vagy inkább irgalmatlan. A mesélő hang szenvtelen, mégis mindent feldúl az olvasóban, amire felkészült, mindenhol szemét és döbbenet (az olvasóban is, nem csak a tájban és nem csak a történetben), és a tétek olyan hatalmas nagyok, hogy a címet már a második oldalon feloldja a szerző – mert az még csak a kiindulópont: „Alacsony, mosdatlan, borostás. Kényszeres durvasággal mozog a száraz pelyvában a napfénynyalábokkal szabdalt porban. Angolszász és kelta vérvonal. Isten gyermeke, talán éppúgy mint te.”
Cormac McCarthy: Isten gyermeke. Magvető Kiadó, Budapest, 2017.