A Recirquel új előadása, az Adieu! különös egyveleg, a műfaji határokkal nem igazán rendelkező újcirkusz határainak keresésére tett érzékeny kísérlet, amely szereplőiben ugyan átfedést mutat a társulat korábbi munkáival, de hangvételében és hangulataiban annál kevésbé. A Vági Bence és Neil Fisher nevével jegyzett Adieu! inkább elmozdulás a cirkusz felől a mozgásszínház irányába.
A két főszereplőt, Violát és Oszkárt játszó Lakatos Leonettáról és Pintér Áronról már akkor lehetett sejteni, hogy tehetségük tüdeje nagyobb lélegzetvételekre is képes, amikor a Mi ez a Cirkusz? című filmben bájos egymásra hangoltságban ők játszották el a legjobban és legfinomabb eszköztárral felépített betétjelenetet, két gyermeki lelkű bohóc közös cirkuszépítésének koreográfiáját. Párosuk most is működik, egy szerelmespárt formálnak meg, akiknek varázslatos világában a szerelem megszületése, az együttélés kis csacskaságai, a gyermeknevelés nehézségei éppúgy megjelennek, mint a közös élet utolsó napjai vagy az özvegyi gyász.
A nem időrendben elregélt történet jelenetei egy-egy ötlet köré felépített mozgásszínházi etűdök. Ezek az ötletek többfélék. Forrásuk vagy egy szürreális díszlettárgy életre keltése (a vattapamacsokkal feldíszített kád több mint vicces), vagy más műfajok hangulatának színpadi applikációjára tett kísérlet (a megelevenedő fiókos könyvszekrénnyel folytatott játékos csata képisége és hangolása egészen olyan, mintha a rajzfilmek klasszikus korszakába csöppennénk vissza), vagy a hétköznapi történések és ügyetlenkedések cirkuszi eszköztárral és technikákkal történő átkoreografálása.
Az Adieu! legszellemesebb jelenetei ez utóbbiba tartoznak. A maximalista cirkuszi szemmel nézett mutatványok esetlensége szépen összeolvad az élet dolgai közt ügyetlenkedő fiú és lány hétköznapi ügyetlenkedésének színpadi stilizálásával. Mindenkinek ismerős lehet a szerelmes hancúrozások utáni közös ágyban alvás éjszakai tülekedése és helyfoglalásai, ennek játéka egy hálós levegőszám technikás gyakorlataival és az abból fakadó humorral kiegészítve csodálatosan eredeti. Ahogy a gyermeknevelés fejetlen rendetlenségének és állandó kapkodásának megmutatása is, összekötve egy dekonstruált, majd újrastrukturált lábzsonglőrszámmal.
Ezek azok a szépen kivitelezett etűdök, amikor technika (és annak esetleges hiányosságai) és jelentés (és annak további rétegei) szépen egymásra talál a színpadon, egységet alkot, működni, lélegezni és élni kezd. És ezek azok, amelyek miatt csak egy-egy pillanatra jut eszünkbe, hogy bizonyos jelenetek túlnyújtottak, a ritmus még bizonytalan, és a színészi jelenlét gyengeségeit még nem minden színpadi percben sikerült a megfelelő apró ötlettel helyettesíteni.