Sokféleképpen lehet az olvasó embereket osztályozni, de ezek közül talán az egyik legérvényesebb szempont az, hogy vannak, akik egyszerre csak egy könyvbe vetik bele magukat, és vannak, akik több könyvet olvasnak párhuzamosan. Én határozottan a második csoportba tartozom: az éjjeliszekrényemen és minden egyéb helyszínen, ahol olvasni van és lehet szerencsém, mindig több könyv is áll egyszerre – nekem ritkán elég egy könyv a boldogsághoz. A technikám igen egyszerű, de hatékony: amikor megunom az egyik könyvet, szépen leteszem, és elkezdem olvasni a másikat. Nagyon rafinált, ugye?
Igen ám, de az áhított ideális állapot soha vagy szinte soha nem valósul meg. (Az ideális állapot alatt azt értem, hogy ugyanolyan intenzitással, szeretettel és odaadással sikerül olvasnom egyszerre több könyvet is.) Mert mi történik legtöbbször?
Van mondjuk öt könyv terítéken: egy izgalmas regény, egy verseskötet, egy mesekönyv (írni kell róla), egy másik könyv (amiről szintén írni kell), és még egy regény (esetleg elbeszéléskötet). Na mármost az egyenlő elbánáshoz való joguk nyomban ott sérül ezeknek a könyveknek, hogy a recenziós példányokat – a többi kárára – előre kell venni, a munka az munka, kérem. Előreveszem, a többiek csendben könnyeznek, esetleg lapjaikat hullajtják.
Olvasom, olvasom, és ha történetesen nem elég jó (ugye, ezt önmagában nézve sosem lehet megállapítani, csak másokkal összevetve, de hát én mindig másokkal összevetve állapítom meg, circulus vitiosus!), akkor bizony elkezdek sóvárogni az önszorgalomból, afféle „szórakozásként” olvasott, mondjuk regény után.
De azt nem olvashatom, mert akkor nem halad a munka. Gyermekkönyvre váltok, mert azzal jól lehet haladni. Annyira nem élvezem, mégis felnőtt vagyok már legalább öt éve… Még jobban sóvárgok az első számú regény után.
Verseskötetet veszek fel, novellákkal kombózva, élvezem, de ekkor belém nyilall: mit csinálok? Szórakozunk, szórakozunk, a megírandó oldalak meg üresek?! És még csak nem is az áhított regénnyel szórakozunk? Vissza a penzumhoz! Ide-oda kapkodás, majd-megbolondulás.
Na de vegyük azt az átlagos esetet, amikor nincs recenzálni való könyv, hanem mind az öt kötetet mi magunk válogattuk egymás mellé, egyszerre történő olvasás céljából. Valamiért, ki tudja, miért, nyilván felsőbb akaratra – véletlenek nincsenek, mint olvastuk valahol.
Önmagában mindegyik könyv jó (mert már elég nagy biztonsággal ki tudjuk választani, mit szeretünk, miben nem fogunk csalódni), de ahogy beléjük kezdünk, azt tapasztaljuk (nem is annyira) meglepetten, hogy mindig van egy, amelyik messze kimagaslik a többi közül.
Amit mindig a legszívesebben olvasnánk (ha nem félnénk annyira, hogy akkor hamarabb vége lesz), még akkor is, amikor a többieket olvassuk. (Azokról az extrém esetekről, amikor mindegyik jó vagy mindegyik rossz, most nem ejtek szót, mert statisztikailag nem mérhető.)
Bűnös lelkiismerettel ezt olvassuk tehát, és bizony megtörténik, hogy marad egy könyv, amelyik mellett több tucat másikkal is végzünk, amíg nagy nehezen rá nem vesszük magunkat, hogy valahogy egy év rakosgatás után elolvassuk. (Így jártam én Tóth Béla – hogy egy halott szerzőt említsek – Mendemondák című, önmagában nem is unalmas vagy rossz könyvével: körülbelül negyven másik könyvet olvastam el mellette, míg egyszer erőt vettem magamon, és addig nem láttam hozzá Charles Bukowski újonnan beszerzett regényéhez, míg nem végeztem vele.)
És ahogy így a cikk végére értem, rájöttem, hogy ha több könyvet olvasunk is egyszerre, valójában csak egyet, a kitüntetettet olvassuk akkor is: a többi csak szárnysegéd, hadapród, amelyik persze a tarisznyájában hordja a marsallbotot, na de akkor is. Úgy tűnik, egy időszakban mégis mindenki egy könyvet olvas csupán…