18. rész: A repteres trükk
Este volt, a nap utolsó sugarait már éhesen felzabálták a város sorra magukhoz térő fényei, a Füvészkertből idáig portyázó madarak hangját elnyomta a munkanap végén hazafelé igyekvő autósok türelmetlensége. Az Orczy téren álldogáltam, vártam a villamost.
Már egy ideje figyeltem, mit ácsorog egy cigány fiú a megállóban, hogyan lábatlankodik oda minden útjába eső emberhez, hogyan magyaráz széles gesztusokkal, hogyan túrja zaklatott tincsekbe pöndörödő haját, hogyan villog szenvedéllyel a tekintete, ha beszél, s hogyan tompul el szemének világítása, ha elharapja a szavakat, ember és ember között kietlen egyedül marad.
Már vártam, mire odaért hozzám, és feltámadó lendülettel engem is megszólított: „Du ju szpik inglis?” Erre viszont így s ebben a formában nem számítottam, ám kapásból visszadobtam a kérdőjelekkel gazdagon díszített labdát: „A repteres trükk?”
(Helyismerettel nem rendelkező olvasóink tájékoztatásául az úgynevezett „repteres trükk” egy időben különösen kedvelt módszer volt a rászorultság különböző fokain megállapodott kéregetők között. Általában a fiatalabbak használták, egyedül vagy párban, főleg a Corvin mozi környékén, a Klinikáknál, vagy a Nagyvárad téren, közel a hármas metró valamelyik állomásához. Odaléptek a kiszemelt delikvenshez, és szerény angoltudással az iránt kezdtek érdeklődni, hogyan tudnának a reptérre jutni. Náluk gyérebb angoltudással bíró honfitársainkat ez megzavarta, működött a trükk, és a kiszemeltek – őket leginkább hátizsákos fiatal turistának nézve – készséggel próbáltak segíteni, kézzel-lábbal elkezdték magyarázni az utat, vagy lassan és emelt hangon – hisz az köztudott, hogy így érthetőbb a nyelvünk, szinte már eszperantó – azt ismételgetni, hogy „l_e_m_é_s_z_a_m_e_t_r_ó_b_a … M_E_T_R_Ó … Érted?” Ekkor következett a trükk második eleme, a metró szó jelentését megértve a kéregető némafilmesen túljátszott színészi eszköztárából elővette különösen szomorú arckifejezését, és a segítőkész áldozatra egyre elkeseredettebben tekintgetett, majd pedig azt adta értésére, hogy sajnos már nincsen annyi forintja, hogy jegyet tudjon venni, ki tudná-e segíteni. Ez legtöbbször bevált – hisz benne van az a néplélekben, hogy a magunkéban már megfáradtunk, a mieinket hagyjuk veszni, de egy külföldit, azt kisegítünk. Azt ne mondja rólunk senki, hogy a magyar nem vendégszerető!
„Jaj de jó, magyar vagy!” – sóhajtott fel a fiú megkönnyebbülten, mintha ezen múlott volna bármi is. „Szuper, ja!” – bukott ki belőlem gondolattalanul, de ekkor már velem csak félig-meddig törődve hadarni kezdett: „Figyeljfigyelj, ez egy csomag gyógyszer itt, nyugtatók meg kedélyjavítók, nem vagyok csöves, látod, itt van a recept is, csak ezt nem tudtam kiváltani, ez a legfontosabb.”
„Most nem tudok adni…” – kezdtem volna válaszolni, de türelmetlenül szavamba vágott: „Mindig ez van, mindenki a pénzről beszél. Mindenki a rohadt pénzről beszél! Ha nem veszem be ezeket, elgurul a gyógyszer, dühöngeni kezdek, múltkor is rendőrt kellett hívni! Rohadtul elgurul a gyógyszer, ezt akarod? ROHADTUL EZT AKARJÁTOK!?”
Éreztem, ennek csak egyféle vége lehet úgy, ahogy én is és ő is szeretné, a zsebembe túrtam, kimarkoltam némi kis aprót: „Ennyi van nálam, tessék.” Elvette, megnézte, zsebre vágta, s csak annyit mondott: „Fain” – és már ment is tovább.
Percek teltek el, talán egy negyedóra is, a villamos csak nem akart jönni. A fiú tett egy kört, ugyanúgy, mint az előbb, és megint odajött hozzám. „Du ju szpik inglis?” – kérdezte.
„Már találkoztunk, és adtam pénzt gyógyszerre” – mondtam rezignáltan. Elgondolkozott, kisimította homlokából az izzadt tincseket, mélyen a szemembe nézett: „Mondtam, hogy beteg vagyok. És hogy nagyon kell az a gyógyszer. Látod, nincs rövid távú memóriám.”