17. rész: Mesék a magányról
Állok az egyik bankfiókban, várok a soromra. Támasztom az egyik széles oszlopot, a másik oldalán a hatvan körüli biztonsági őr telefonál, önkéntelenül is hallom.
„Szervusz, zavarhatlak? … Igen, igen, köszönöm. … Azt mondták, hogy szerdán, és úgy minden nap lehet túlórát… Van tizennégy és tizenhat óra is. Hogy van erre lehetőség. … Igen, igen, a központban, természetesen… És éjszakai ügyelet is van… Azt is szívesen… Hetente többet is, persze… Tudod, hogy én nem szeretek kérni. Nem is szoktam, ismersz. … Tessék? Nem, nem foglak hívogatni… Igen, igen, de… De ha van munka, az most nagyon jó lenne. Most nagyon örülnék neki. … Fogom bírni, nem, nem probléma, persze, igen, igen… Tessék? Nem, nem probléma, belefér az időmbe. … Tudod, most hagyott el a családom, és tudod… Nem, még nem mondtam itt bent… Nem szeretném, tudod… Persze, köszönöm, ott leszek, holnap reggel, felírom mindjárt… Igen, most nincs itt papír, de a címet felírom, mindenképp, megjegyeztem… Igen, igen, és megbeszéljük… Igen, igen, persze… Köszönöm, akkor reggel, ott leszek, természetesen, szervusz.”
Lerakhatta, előlép, körbenéz, megigazítja a nyakkendőjét, mosolyogva segít egy lánynak, melyik gombot nyomja meg, ha pénzt akar felvenni ötszázezer alatt. Körbenéz, elővesz a zsebéből egy félbehajtott post-itet, odamegy a fali asztalkához, éppen mellém, és bizonytalan formájú, nagy betűkkel ráírja, hogy WESTEND, REGGEL 9. És három felkiáltójel.
Egy másik alkalommal a Harminckettesek terénél. Állok az egyik zebránál, várok a zöldre, egy öregasszony ér mellém, megáll, várja a zöldet. Nem törődtem vele, rá sem néztem, csupán hallom, hogy valakihez nagyban beszél, valakinek nagyon magyaráz, lélegzetvételnyi szünet nélkül, hol indulatosabban, hol halkabban. Nem mindig ott és nem mindig úgy hangsúlyozva, ahogy a mondandója megkívánná.
„Gizike, ne rakoncátlankodj, viselkedj rendesen, ne szaladgálj. Gizike, a szűzmáriára, szedd össze magad, nézd meg a többieket, milyen rendesen tudnak átmenni a zebrán, nem futkorásznak mindenféle villamosok alá. Ne kínozd öreg nagyanyádat, gyere csak itt mellettem, mint egy igazi úri hölgy. Hát minek neveltelek, Gizella?! Édesem, ha rám nem hallgatsz, legalább a többiektől tanulj, vegyél csak róluk példát, ők milyen jól neveltek, rendesek, szófogadók.”
Egy másodperccel előbb indulnak el, mint én, látóterembe kerülnek, ballagok utánuk. Az öregasszony tovább beszél, hangját elnyomja a forgalom zaja, Gizike engedelmesen megy mellette, a síneknél megtorpan, körbenéz, kettőt vakkant.