Abszurd alaphelyzettel indul Kocsis István Megszámláltatott fák című darabja: a németek a második világháború utolsó évében, egy megszállt magyar városban ahelyett, hogy fölényesen levernének egy bányásztüntetést, mindenféle hülyeségeket csinálnak – számolgatják a fákat, tornáznak, és kikérdezik a lakosokat, hogy hány kilót nyomnak.
Ranke őrnagy megbolondult, és valami bizarr anarchista performansz közepette szeretné kiprovokálni, hogy a vezérkar hadbíróság elé állítsa (nagy kupacban tornyosulnak asztalán felettesei levelei – felbontatlanul). Ranke őrnagy a darab nagy részé-ben azzal foglalkozik, hogy egy Kormorán nevű történész könyvének segítségével megértsen valamit, segítségül híva ehhez magát Kormoránt, akit megszállói hatalmával élve szobafogságba csukat.
Viczián Ottó és a Kormoránt játszó Lux Ádám a két pillér, pontosabban Lux figurája az az eltökélt, kétely nélküli, befelé játszó erkölcsi oszlop (a pisztolycsőbe bátran belenéz, csak akkor veszíti el a hidegvérét, ha a családja van veszélyben), ami biztosítja Viczián clownszerű, tébolyult táncát morál és erkölcs, bűn és kárhozat, hit és engedelmesség titkainak öngyilkos – de a többi szereplőre nézve sem veszélytelen – kergetése körül.
Rankét senki sem érti. „Miért számláltatom a fákat? Biztos kinevetne, ha ezt mondanám: szoktatom a katonáimat a békéhez.” Ezekkel a mondatokkal a másik pillér, aki nem engedi az őrületet kiesni a színpadról, Tügel százados (Almási Sándor) sem tud mit kezdeni. Tügel, az echte tüchtig német tiszt viszont nem volt a fronton, mint az echte megzavarodott Ranke, akit így hiába terelget, hogy viselkedjen rendes megszállóként, és ne filozofáljon az irodájában mindenféle történelmi szükségszerűségekről.
Kurkó József Kristóf Döhring hadnagya, Kanda Pál Böss őrmestere és Báhner Péter Őrmestere pedig néhány apró, de határozott jellemvillanással gondoskodik arról, hogy a cselekménynek a Kurt Vonnegut-i, örkényi abszurd és a moralizáló társalgási kamaradráma zsánere mellett maradjon némi kaszárnyasztori-jellege is. Ez ugyanis ízig-vérig katonatörténet, akár a Svejk vagy Remarque egész életműve, vagyis minden moralizálásnak olyan élmények a gyúlpontjai, amelyek csak parancsra fegyvert fogva élhetők át.
Leginkább ez az, ami megakadályozza, hogy unalomba fulladjon a túlzottan bőbeszédű előadás. Bár Viczián Ottónak minden adottsága megvan ahhoz, hogy akár monodrámaként is eljátssza a darabot, de ha már többszereplős kamaradrámát rendezett Csiszár, tehetett volna bele több olyan jelenetet is, mint amikor Nagy Zoltán Páva képviselőjétől Ranke őrnagy először a német megszállás dicséretét, majd a Hitler-portré megtaposását követeli, az örök megalkuvó pedig egyre burleszkszerűbb zavarban kapkod az egymásnak ellentmondó parancsoknak engedelmeskedve.
Helyzetkomikumra csak egy ízben – azaz fájón keveset – használt, pedig markánsan jelen lévő díszlet-kellék Ranke működő kisvasútja. Csiszár sok pici, refrénszerűen visszatérő képet komponált, amikor az őrnagy a többiek döbbent tekintete mellett a vasúttal játszik. A hatás jó, de még jobb, még groteszkebb lehetne, ha szervesülve a dráma társalgási részével, szimbolikus piktúrából helyzetté válhatna.
Mindezek mellett iszonyú ravasz darab ez, olyan intellektuális és erkölcsi vargabetűkkel, mintha minden közreműködő Kierkegaard-on élt volna egy évig. Az utolsó öt percben pedig gyakorlatilag átvált misztériumjátékba. Több van benne, mint a szüzsé alapján gondolnánk.
Ilyen döbbenetes mondatok visszhangozhatnak bennünk utána: „Én hiszek az ön lelkiismeret-furdalásában. Többet nem mondhatok.”