Elég sok felolvasáson vettem részt közönségként és meghívottként egyaránt, sőt olyan is akadt, amikor nekem kellett beszélgetést vezetnem az érdemes művésszel (de ez nem sikerült jól, mert „alanyi író” lévén – hiába vagyok amúgy csöndes és gátlásos – a színpadon szeretem dominálni a műsort, és ilyenkor az bizony elég rosszul néz ki), így lassan kijegecesedik az ideális est milyensége.
Az eddig, éveken, évtizedeken keresztül bevett gyakorlat az volt, hogy kiült az író, költő egy hímzett abrosszal leterített (és művirággal ízlésesen feldobott) asztalhoz a beszélgetőpartnerével, és hosszan elbeszélgettek írásról, elvekről, krédóról, gyermekkorról, egyebekről.
A végén felolvasás, a közönség részéről felváltva taps és ásítozás. Elég hamar bebizonyosodott, hogy ez nem járható út, pláne, amikor a slam-mozgalom behozta a teljesen más jellegű, interaktív, pörgős esteket. Az utóbbi években én is rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam olyan esteken, ahol történik még valami az irodalom áradásán túl és kívül: van egy kis zene, színész olvassa fel a szövegeket (nem a gyakran beszédhibás vagy csak egyszerűen zavarban lévő író), erősebb a közönség és a fellépő közötti interakció a szokványosnál, s a többi.
Voltam olyan esten, Prágai Tamás estjén, ahol egy amúgy is jó novellát a jelen lévő két zenész dzsesszes, népzenei elemekkel díszített dallamokkal olyan szinten tette hátborzongatóvá, hogy a közönség dermedten ült a végén, és még tapsolni is elfelejtett. Vagy Szabó Borbála és Nényei Pál közös könyvbemutatóján, ahol a szellemes beszélgetés résztvevői egyszer csak felálltak a helyükről, és színészek segítségével, színészként előadták a megírt jeleneteket.
Vagy Térey János estjén, ahol a színművészek által felolvasott szövegek alá egy DJ kevert zenét, mégpedig olyat, amelyik illeszkedik a szöveghez.
És hát a minap részt vettem a saját estemen is, a műszaki egyetem kollégiumában, ahol három novellát olvastam fel a beszélgetés megszakításaként, és a jelen lévő zenészek két nap alatt megtanultak három zeneszámot (Toto Cutugno Soli című számát, Emilia Big Big World című dalát és a Keresztapa című film kultikus dallamát), amelyeket az elhangzott szövegek után eljátszottak. Fergeteges volt.
És ami még külön élmény volt, az maga a helyszín és a hallgatóság. Eleve mindig jórészt irodalmárokból vagy az irodalom környékén mozgó emberekből álló közönség előtt szokott felolvasni mindenki, ezért oly nagy élmény „nem szakmabelieknek” estet tartani: itt ugyanis biztos lehet az ember, hogy a közönség tagjait nem a rivalizálás, a hibakeresés és a kritikus szemmel való méregetés motiválja, hanem tényleg érdeklődők, afféle romlatlan olvasók, akiknek a kegyeiért kell és érdemes küzdeni.
Persze ezzel nem állítom, hogy a hagyományos beszélgetéseknek ne lenne létjogosultságuk: vannak szerzők, akik idegenkednek az ilyesmitől, vagy olyan is előfordul, hogy a hely vagy a közönség szelleme nem tesz lehetővé ilyen „elhajlást”. De hogy közönséget becsalogatni, megtartani (és esetleg az esemény végén könyvvásárlásra csábítani) csak valami plusszal lehet, az teljességgel bizonyos. Igaz, a helyszín is sok mindent meghatároz. Magyarországon így működnek a felolvasások, de például a fegyelmezett németek körében egészen másként. Engedjék meg, hogy elmeséljek önöknek egy saját esetet ezzel kapcsolatban.
Pár évvel ezelőtt meghívtak a Lipcsei Könyvvásárra, ahol a hivatalos programokon túl, csütörtök este (!), az egyik külvárosi színházszerűség nagytermében este 10-től (!) felolvasni és beszélgetni voltam hivatalos.
Az itthoni tapasztalatokból kiindulva (ahol volt már rá példa, hogy két főnek tartottam estet, tisztességesen persze, és egy szót sem mondtam annak a két személynek arról, hogy ez nekem kínos, és bezzeg hol vannak a többiek, pedig a pánikba esett művész hajlamos épp a jelenlévőkben lelkiismeret-furdalást generálni néhány ilyen rosszízű beszólással) arra számítottam, hogy nem lesz senki (számukra ismeretlen magyarországi szerző estje csütörtökön, tízkor, ugyan már), de legnagyobb meglepetésemre több mint ötvenen jöttek el, türelmesen végighallgatták az angolul folyó beszélgetést (és a blokkonként megvalósuló tolmácsolást), tapsoltak, vettek a német könyvemből, és a végén megtudtam, hogy még fejenként öt euró belépőt is fizettek. Pedig nem is volt zene.
Hogy mi a tanulság? Szeressük a közönséget, becsüljük meg nagyon, és próbáljuk szórakoztatni őket, szinte bármilyen áron.