A lineárisan felfogott időben innen az egyik következő lépés a szuperintelligencia és sci-fikben gyakran ábrázolt szuperintelligens androidok társasága lesz, de ne siessünk ennyire előre, ragadjunk meg a mában és vizsgáljuk – még egyelőre – az embert és az emberi nyelvet. Vagy ha ehhez nincs sem türelmünk, sem érkezésünk, bízzuk magunkat Veszelszki Ágnesre, aki évek óta tartó tudományos kutatásaiban megtette ezt helyettünk, és nekünk csak el kell olvasnunk a publikációit vagy a nemrégen megjelent Netnyelvészet című vaskos, de gondolatébresztő monográfiáját.
Az alaphelyzet kísértetiesen emlékeztet a fentebb vázolt mesterséges intelligenciák közötti sajátos kommunikáció esetére: a technikai eszközökkel és kommunikációt segítő protézisekkel felszerelt emberiség sajátos nyelveket és nyelvváltozatokat hozott létre a párbeszéd új csatornáin és felületein. „Aki nem ismeri ezt a nyelvet, az kiszorul a világban zajló információáramlásból” – mondta a szerző még a kötet bemutatóján. Igazat kell neki adnunk. A rövidítésekkel, sajátos szókészlettel és különböző funkcionalitású vizuális kiegészítőkkel telerakott írásban folyó, de inkább a szóbelire emlékeztető kommunikáció megosztja az emberiséget: hol generációsan, hol pedig a szerint, hogy ki melyik felületet, programot, applikációt (fórumot, játékot stb.), illetve az ezeken kialakult beszédnyelvet használja.
„Mára felnőtt az első nemzedék, amely nem tudhatja, milyen internet nélkül élni. 2025-re pedig a világ munkaerejének kétharmadát ez a generáció fogja adni. Ők azok, akik számára a multimédia a papír, a sírva nevető smiley az év szava, és az okostelefon a toll, amivel saját történeteiket írják. Veszelszki Ágnes ismeri őket. Jobban, mint amennyire az ilyen nagyívű monográfiák szerzői általában szokták: hiszen közéjük tartozik” – írja a könyv fülszövegében Aczél Petra intézetigazgató egyetemi tanár, retorika- és médiakutató. Neki is igazat kell adnunk, a jelenre vetítve – és természetesen a könyvvel kapcsolatban –, hiszen ez a nyelvállapot olyan jelenség, amely mindannyiunk életében meghatározó részt harcolt ki magának, nem tudjuk tőle függetleníteni, nem tudjuk kivonni magunkat a hatása és a következményei alól.
Ezen a ponton pedig felmerül egy következő kérdés is – amely leíró nyelvészeti szempontból legalább annyira érdekes, mint amennyire kultúrtörténeti szempontból –, amely elsősorban a technikai eszközöktől való függőségünkre kérdez rá. Ki emlékszik még arra, hogy hány karakter volt egy SMS, amikor még ez számított? Ki volt fent az amerikai MySpace-en vagy a magyar fejlesztésű iWiW-en? Ezeken milyen lehetőségei voltak? Ezeken hogyan tudta magát kifejezni – egy-egy gondolatának, érzelmének vagy állapotának hangot adni a személyes baráti köre vagy az internet legszélesebben értelmezett nyilvánossága előtt?
A nagy rohanásban mindez a feledés homályába merült – a naprakész prakticitás folyamatosan felülírja az emlékezet palimpszesztjét –, azokkal a nyelvekkel és nyelvváltozatokkal együtt, amelyeket ott kialakított magának egy-egy ember vagy az emberiség egésze.
Veszelszki Ágnes összefoglaló könyve ezért is fontos olvasmány: a mában azért, hogy jobban megismerjük magunkat a netnyelvünkön keresztül, a jövőben pedig majd azért, hogy ne felejtsük el azt a nyelvi állapotot, amelyben hosszú éveken keresztül éltünk.
Veszelszki Ágnes: Netnyelvészet – Bevezetés az internet nyelvhasználatába. L’Harmattan, Budapest, 2017