2017. augusztus 24., csütörtök, Bertalan napja
Kultúra
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/kultura/az-eltevedt-ember-szobra-1926439/

Az eltévedt ember szobra

A RobOtto művésznéven ismert Szabó Ottó szobrász (az Angol Nemzeti Operaház egykori díszlettervezője) Eltévedt űrhajós szobrát október 20-ig láthatjuk a szentendrei A. E. Bizottság parkban.

A manifesztum mottója: „Űrhajósként keresik otthonukat a külföldön élő magyarok.” Én inkább azt írtam volna: az eltévedt magyarok. Hiszen az eltévedés tapasztalata bárhol szembe jöhet, ahol nem érzem otthon magam. Mert annyit azért már mind tudunk másfél kiló Jack Keroua­con vagy fél kiló Wass Alberten túl, hogy az otthon ott van, ahol otthon is érezzük magunkat, legyen szó édes Erdélyünkről, szeretett Dunakanyarunkról vagy épp a rejtelmes Pilisről.

Az egy alapélmény, kérem, hogy a magyar el van tévedve, és úgy érzi magát, mint egy űrhajós egy idegen égitesten. Még a legközelebbi postahivatalban is. Úgy érzi magát, és immár úgy is néz ki: bal kezében tartott rozsdás, térdkalácsához hegesztett kézitáskája, jobb kezében rozsdás térkép – vajh mióta nézi? –, hátán a nemkülönben rozsdától vöröslő túrazsák, tetején az obligát, keresztbe vetett, hengerbe hajtott izolírral.

Forrás: Mirkó István

Mindannyiunk által ismert életérzést jelenít meg RobOtto köztéri alkotása

Ez a három-négy méter magas, az igénytelenségig brutálisan összehegesztett alumínium alak, a maga suta tétovázásával, útkeresésével, eltévedtségével együtt olyan költői, olyan szerencsétlen, hogy szívem leghőbb vágya a nyárra jellemző hőmérsékleti viszonyoknak köszönhetően felforrósodott talapzaton ücsörögve látni holmi gimis fiúcskákat és leánykákat, akik életük első vagy sokadik – de mindenképpen rossz – szerelmes versét körmölik le, hogy a magányról, a számkivetettségről, sőt, egyenesen a hontalanságról szóljanak.

Az eltévedt űrhajósnak nincs arca. A helyén fénylő felület (üveg, plexi, alumínium, mindegy) megfigyelésem pillanatában épp az eget tükrözi. Véletlenül pont kék eget bárányfelhőkkel. Azúr eget. A későromantikus, már-már egzisztencialista szimbolikában az azúr ég az Isten nélküli ég képe. Azé az égé, amelyhez hiába fordulunk könyörületért, azé az égé, ahonnan nem a megbocsátás és megváltás aranya, hanem csupán az üresség közönye záporozik ránk. Ennek tudatában tehát mit látunk visszatükröződni az eltévedt űrhajós sisakrostélyában? Saját kételyeinket? Saját hitetlenségünket? Saját hitünket?

Vagyok, voltam és leszek eltévedt űrhajós. Mint minden magyar ember. Érezzük csak, ahogyan az a vacak alumíniumhegesztés nyikorog a térdeinkben! Érezzük csak a végtelen égbe távozó egónkat! Érezzük csak, ahogyan belecövekelünk egy ugyanolyan anyagból hegesztett platformba, amilyen anyagból mi magunk is vagyunk! Ezt a szobrot fölösleges megnézni, hiszen naponta láthatjuk a tükörben. De azért nézzük csak meg, kik is vagyunk valójában!

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!