Ritka az olyan tudósember, aki a szakterülete bolondja, de ki tud lépni, tanulmányaiban nem bennfenteskedik, de nem is szerénykedik vagy jópofizik, nem tetszeleg a civilek előtt. Csak kedélyesen megosztja velünk töprengéseit, fölfedezéseit. Szörényi László irodalomtörténész, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója az Őszi utazások a vörös postakocsin című Krúdy-regényt tartja az első modern magyar regénynek (haláltánc, amelyben mindenki a saját maga paródiája – idézzük a mester gondolatait), szíve szerint újra kötelezővé tenné a latinoktatást (én túlkorosan is beiratkoznék), és Arany János életének legalább minden második napjáról tudja, hogy mire gondolt nagy költőnk reggeli közben.
Az Arany János évében – tárcák és tanulmányok című kötetet tartjuk kezünkben, rengeteg idézettel, gondolattal és magyarázattal, forrásokban való kotorászással, főleg a kutató vagy kritikus Aranyt szemlélve: „A költő, mondják, azért költő, hogy teremtsen: kort és viszonyokat, hősöket és jellemeket, isteneket és mythologiát, szóval mindent, mindent; ez fog a phantasia próbaköve lenni.” Ezt a gyönyörű mondatot soha nem olvastam volna el, ha nem lenne Szörényi László, aki mindnyájunk helyett elolvassa – és idézi – Arany összes mindenét, amihez mi úgyis restek lennénk.
De szerzőnktől is hangozzék el kedvencem: „Hiszen először a Daliás időkben euhémerizálta (ti. Arany) – azaz isteni szintről emberi szintre szállította le magyarázatában a mítoszt –, mint ahogyan a hajdan görög Euhémerosz; utána visszaemelte a szentség aurájába, ám rögtön szembesítette, mint az udvari kultúra egyik oldalát a másikkal, vagyis a pajzánnal, ezért következik a sírjába visszatérő izzadt szent király után a bájos özvegy által az ablakon pucéron kiugratott lovag, aki ráadásul olyan mintakép, akit nemcsak Toldi próbál hiába követni, de Nagy Lajos király is.”
Ez az a kategória, amire azt szoktam mondani: akkor is szép, ha nem értem. De ezt pont értem, és örül a lelkem, mert lám, vannak még olyan történészek, akik a Szerb Antal-i mélységben és virtussal, szenvedéllyel írnak. És nem kezdenek csak önnön tudományos fokozatuknak tetszelegve egy kiherélt, orwelli robotnyelven beszélni, amire aztán azt mondják, hogy tudományos szöveg, pedig csak szellemtelen adathalmozás. Szörényi Lászlónak nem adatai vannak, hanem tudása. Ő nem lejegyez, hanem átad és elmesél. Szépségben fogan meg a lélek, tartja a platóni axióma. Aki valóban fölveszi magába a nyelv szépségét, az bármiről nyilatkozhat: mondataiban nemcsak esztétika, de lélek lesz.
Ez a lélek teszi, hogy Szörényi könyvét gyakorlatilag bárki elolvashatja, nem kell hozzá irodalomtörténésznek, de még csak Arany-rajongónak sem lenni. Egészen szélsőséges körülmények között teszteltem a mű hatását, tudniillik elolvastam egy teljes tanulmányt ébredés után közvetlenül, kávé előtt. És gyönyörű volt. Kávé után természetesen semmire nem emlékeztem a szövegből, de ez mit sem vont le az élvezeti értékből. Akinek ennyi nem elég, értelmezzen Kantot családi ebéd után (szintén kávé előtt), aztán mesélje el, milyen volt.
És azok a tárcák! Utoljára Umberto Eco Gyufaleveleit olvasva éreztem ezt a keserédes, röhögtető hangulatot. A Magyar rémmese az ifjúkori elhülyülésről című munkát például mindenkinek szeretettel ajánlom figyelmébe, akit érdekelnek a szatíra műfajának és a Diszkoszvető szobor péniszének eddig föl nem ismert összefüggései.
De arról sem igen olvashatunk máshol, hogy mi köze egymáshoz Hugónak, a vízilónak, és a múzsák anyjának.
Szörényit olvasva Karinthy Frigyes örök érvényű sorai keringenek bennem: „Vannak dolgok, amiket mi is tudunk. De ahogy a Steimann tudja! Az a biztos! Az az egyedüli! Az az abszolút!”
Szörényi László: Arany János évében, Nap Kiadó, 2017