Lassan föltáruló, súlyos faajtókon át a nyikorgó parkettán: minden apró szegletből árad a történelem. A falakon régi plakátok – Ismeretlen dalok, belépő 40 Ft, diákoknak félár – az egyik sarokban indián tipi, a büfét a Gólya presszó viszi (lapunk már méltatta a műintézményt), és az archív filmfelvételek: Cseh Tamás Cserhalmi Györggyel könyörgi Balassit, édesapjáról mesélve idézi fel a XX. század közepének sorsait, aztán históriás éneket zeng, aztán az utolsó, 1986-os, csurgói Jóslat-előadásból látunk részletet.
A Filmdal Jancsó Miklós Még kér a nép című mozijából való, – ez volt Cseh Tamás harmadik filmje, ekkoriban legitimálódott zeneszerzőként, énekesként. Az a sor persze nem került bele a filmbe, amelyik Baksa-Soós János emigrációjára utal… A 2008-as, Ördögkatlan-béli beszélgetés Háy Jánossal és Bérczes Lászlóval, amelyben Cseh Tamás így csattan föl: Mi a franctól nagy ez a generáció?!
Vagy amikor a Lee van Cleef-et Jancsó kérésére „megdögleni” helyett „nem megdögleni”-vel énekli. A legdöbbenetesebb talán az a hangfelvétel, amelyen a művész gyakorlatilag Bereményi „diktálására” énekel: így dolgoztak ők együtt, szóról szóra, mondatról mondatra, szót ölel dallam, dallamban bujkál a szó.
Aztán Másik János, Takano Kaori, Szőke Szabolcs és Szalai Péter koncertje, „Fényözön a folyón, találkozunk a hídon”, és tényleg lángol a pupilla, és tényleg találkozunk – torokszorító élmény, egyszerre jut eszembe A telihold dalai bemutatója Szentendrén, lehettem vagy 13 éves, meg a pár héttel ezelőtti tábortűzi gitározásunk Fekete Andrissal, a Cseh Tamás-honlap gondozójával a Somló hegyén; gitározni ugyan nem sikerült, könnyekig meghatódni annál inkább.
Így van ez most is, csak Másikék tudnak zenélni, pláne hangszerelni, Szőke Szabolcs bolgár gadulkája, sarangija (indiai hegedű), Szalai Péter cajonja – az elmaradhatatlan csörgővel az oldalán – és az általam először látott aquafonja (a hangszer úgy fest, mint egy őrült rézsün, számos filmben hallhatjuk effektként), meg a számtalan csörgő-börgő már-már a szférák-zenéjével árasztja el a teret, olyannyira, hogy a szövegeknek, szavaknak nem értelmük van immár, hanem szaguk, ízük, tapintásuk. Angyalok szállnak az ódon falak között.
– Ez nem lakásmúzeum, ez gyűjtemény, ahol mindent szeretnénk megőrizni – vezet körbe a termeken Hanák Gábor, az archívum alapítója, aki hősies munkát végez társaival: szalagosmagnó-felvételeket, VHS-kazettákat gyűjtenek és digitalizálnak szisztematikusan, céljuk, hogy a gyűjtemény hamarosan kutatható legyen. A gyűjtés mellett folyamatosan zajlik a termek berendezése, most mindenfelé tárolók, lejátszóeszközök várakoznak az antik bútorok között – az archívum dolgozói tisztelik az ősi falak patináját, ezért a legutolsó ülőalkalmatosságot is inkább ószerestől, antikváriumból, keresgélve-bogarászva, időt nem kímélve szerzik be.
– Cseh Tamás heti három-négy koncertet adott fénykorában. Hihetetlen, hogy egyik nap Csurgón, a másik nap Szegeden, a kettő között pedig a Népszínházban lépett fel. Ha tizenöten voltak, akkor is énekelt, ez a lelkierő ad nekünk is példát, mintát. Az indiánosdiban is egy erkölcsöt fel nem adó, vereséget elviselő, kibíró tartás nyilvánult meg. Élet és erkölcs Tamásnál nagyon is egyben van.
A csak a könnyűzenei vonal felől való megközelítést az ő életművével szemben tiszteletlenségnek gondolom. Szerencsénk, hogy tudatosan eltett mindent: indiánnaplókat, gyerekkori rajzokat. Az ő feljegyzéseiből és naplóiból derül ki rengeteg minden, mert a KISZ-klubok, a művházak a fellépéseket nem dokumentálták – meséli Hanák Gábor. A gyűjteménnyel egy egész korszak lenyomatát őrzik meg az utókornak. Közös múltunkat, szüleink, nagyszüleink múltját. Önmagunkat.