Utóbbi produkciónak a címe is annyi: Béres. Olyan, akár egy munkacím, ám a végére értelmet nyer: a konok feltalálót, aki nem átall a szocialista tudományosság keretein kívül is eredményesnek lenni, a „munkás–paraszt” hatalom leparasztozza („béres”), mert nem hajlandó Aczél György ajánlatát elfogadva temérdek júdáspénzzel és világútlevéllel Amerikába távozni (nincs az a „bér”, hogy hazaáruló legyen). Az Aczélt européer kultúrcsászárnak lefestők elfelejtik, ő is olyan címeres gazember volt, mint az elvtársai, elvégre azt a népköztársasági címert sztálini mintára kreálták.
Béres hetvenes évekbeli szabadságharcát Kósa Ferenc filmje tette közkinccsé; a példázat időközben históriai távlatba került, így korfestésre is alkalmas. Kerényi magáévá tette a marxi tételt, hogy a történelemtől nevetve kell búcsúzni: harsányan kacag a szocialista abszurdon. A Fazekas-darab ráadásul felkínálja neki, hogy a nagy hipokrita társadalmi kísérlet szovjet (vodkás-uborkás-fenyőünnepes) és csehszlovák (Karel Gott-os) verzióját is felvillantsa.
Merthogy a darab voltaképpen három darab. Az első egy kisebbségi történet, egy kassai költő–színésznő házaspáré, akik a karriervágy és a diktatúra szorításában elszakadnak egymástól, de újra összehozza őket a halálos beteg kislányuk iránti aggodalom. Az első felvonás ily módon az alkoholizmusba csúszó, kényszerűségből Vergiliust (hexameterekben!) szlovákra fordító zseni (a kellően önironikus Szakács Tibor) és a címlapra vágyó, s ezért még a családját is elhagyni képes színésznő (az immár érett művésszé vált, reprezentatív Timkó Eszter) jutalomjátéka. Ezt a blokkot erősíti a Bélából Vojtechre „szlovákosító” csábító nyálkás figurája (a szarkasztikus Kautzky Armand) és a beteg unokáját a kisvárdai Béreshez eljuttató nagyi, Tordai Teri is. Aki éppolyan karakterbravúrt hajt végre, mint a „másik” darabban Bordán Irén, aki elementárisan hozza a mindmáig köreinkben élő vérbő pártmaca figuráját. Ezt a második, főcsapású történetet Kerényi Béres kutatóasztala köré rendezi. A kuruzslással megvádolt feltaláló drámaantihős, egy angyal a bolsevik pokolban: a címszereplő Koncz Gábornak nem lehetett egyszerű ezt a provokatív jóságot közvetíteni a heves temperamentumával. Így hát a statikus főszereplő körül zajlik a szocialista szcéna. Itt is olyan jól eltalált karakterek kerülnek színre, mint a csendesen visszahúzódó, de adott esetben anyaoroszlánná váló Esztergályos Cecíliáé, a tenyérbemászó laborfőnök Mihályi Győzőé, a rezonőr-barát Csurka Lászlóé és az egyszerre félművelt, nevetséges és félelmetes vidéki pártkáder Jászai Lászlóé. Utóbbi lényegében magát Aczélt alakítja, lehántva róla a talmi kultúrmaszkot, ki is nyilvánítva: ők maguk a törvény. Ez vezet át a harmadik belső darabhoz, a Bérest megvádoló ügyész drámájához: Vass György sebes jellemfejlődést produkálva jut el a törvényességet emlegető karrieristától a megzsarolt-prostituálódott értelmiségi árulóig.
Mindeközben Kerényi tobzódik a kifordított szimbólumokban, mozgalmi és tánczenékben, bálványportrékban (a csúcs számomra a Kádár János–Losonczi Pál–Fock Jenő-triptichon). Bár a premierre maga az előadás még nem érett tökéletesen össze, jó esély van rá (például ha a színészek el merik hinni, egy ripacs kort megidézve szabad ripacskodni), hogy a diktatúra hajdani elszenvedői felszabadítóan röhejes katarzissal búcsúzzanak közös múltunktól. Az Újszínház ellen elszánt ideológiai keresztes hadjáratot vívó exbolsevikoknak sem ártana, ha bekukkantanának megnézni, mi folyik a volt Parisiana épületében. Talán éppúgy használna nekik, mint a leukémiás kassai kislánynak a Béres-csepp.