– Idén ön kapta a Salvatore Quasimodo-emlékdíjat. Hogyan fogadta az elismerést? Ismeri az olasz költő verseit?
– Igen, a díj kapcsán újra belenéztem a verseibe. Természetesen nagyon örültem az elismerésnek, már csak azért is, mert erősen kötődöm három évezred itáliai kultúrájához. Az önálló utazásokon túl egyetemista koromban két félévet Rómában tölthettem az akadémián. Mindennek vannak nyilvánvaló tünetei, például az első regényem, A mindennapit ma, amely Néri Szent Fülöp egy csodatételét meséli el, egy arisztokrata fiú föltámasztását egyetlen órára. Vagy a most díjnyertes, Caravaggio című vers, amely bizonyos szempontból a barokk festővel kapcsolatos korábbi szöve-
geim összegzésének tekinthető. S mindezen túl vannak a külső szemlélő számára talán kevésbé látható hatásai is, valamiféle vidáman katasztrofalista szemlélet, katolikus anarchizmus vagy anarchista katolicizmus, amellyel a számomra legkedvesebb XX. századi olasz szerző, Pier Paolo Pasolini munkái is jellemezhetők.
– A Balatonnál él. Nem hiányzik a fővárosi nyüzsgés, az állandó jelenlét? Nem esik így ki az irodalmi életből, ami, valljuk be, elsődlegesen fővárosközpontú?
– Nem, egyáltalán nem hiányzik az úgynevezett irodalmi élet. Három éve lakunk tartósan, télen-nyáron Balatonhenyén, a Káli-medencében, ami amúgy mostanában rettenetesen fölkapott hely lett, legalábbis így tűnhet – mert a nyüzsgés és a felső kategóriás kocsik áradata szigorúan a nyári hónapokra korlátozódik. A második kislányunk már itt született, Ajkán – Tapolcán ugyanis megszűnt a szülészet. A nagyobbik lányomon pedig, aki idén kezdte az óvodát Köveskálon, azt látom, hogy lényegileg meghatározó a számára mindaz, ami ebben a százlakosú zsákfaluban körülveszi. Szerencsére egész sok korabeli gyerek van itt, és nem csak a nyaralók között. Ezzel együtt egyáltalán nem gondolom normának vagy idillnek, ahogy itt élünk. Vidéki fiú vagyok, a gyerekkorom jelentős részét kemenesaljai falvakban töltöttem, és felnőttként úgy határoztam, próbáljuk ezt meg itt, együtt, a legteljesebb egyetértésben a feleségemmel.
– Verseiben is megjelenik a természet. Ennyire inspiráló tud lenni egy alkotó számára a táj?
– Számomra ez a környezet – a völgybe épült falu egyik oldalán bazaltvulkán, a másik oldalán karsztfennsík – minden szempontból van olyan rétegzett és összetett, mint mondjuk a kelet-londoni embersűrűs dzsungel, ahol szintúgy éltem korábban. Sőt. Dinamikus lények vagyunk, idővel máshová, majd megint máshová kerül a fókusz és máshová a hangsúlyok. A tájvers amúgy sem abszolút kategória, sokkal inkább egy széttartó gyűjtőfogalom. Legutóbbi verseskönyvemben, a négy évvel ezelőtti Hétsarkúkönyvben a Celldömölk melletti Sághegy szétbányászását igyekeztem a magam életébe beleírni. Most a Balaton-felvidék fiktív irodalmi mélymúltját próbálom történeti jelleggel, ugyanakkor a frissen születő vers igényével megalkotni. Arra gondolok, hogy a latinok idején a szántóföldből kifordított nagy köveken az ekevas karcolta rajzolat egészen hasonló lehetett, mint ma.
– Négy verseskötete és két regénye jelent meg eddig. A továbbiakban mik a tervei, milyen írásokon dolgozik?
– Jövőre kijön egy újabb regény, amely Szombathelyen játszódik, nagyobbrészt a rendszerváltás idején. Abban a városban, ahol felnőttem, és amelynek kevés szót szenteltem eddig. A könyv első felében az ifjúság himnusza szól, melyhez a háttér az épp csak fölszámolt limes a burgenlandi–vasi határon. A regény második felében a téma a főhős tragikusan végződő házassága, melyhez képest feltétlenül reménykeltő a jövő. Azt hiszem, ez lesz az eddigi legkeményebb könyvem. Ugyancsak jövőre jelenik meg könyv alakban a disszertációm, amelynek a védése ősszel lesz a szegedi bölcsészkaron. Ez inkább a szűkebb bölcsészszakma érdeklődésére tarthat számot, amely számomra egyáltalán nem lebecsülendő. Emellett megjelenés előtt áll egy gyerekkötetem; remélem, még az idén kijön. Most épp apróbb dolgokat írok, verset, naplót. Sokat zenélek. Egyedül is, de ha épp Szegeden vagyok, akkor a zenekarommal, a Médeia Fiaival.
– A megjelenés előtt álló gyerekkönyvről mit árulna el?
– Sorozatot tervezünk a Csimota Kiadóval. A kötetek főhőse egy Gúfó nevű, csetlő-botló bagolyfióka, „akivel” éjszakánként, amíg a szülei vadásznak, mindenféle furmányos kalandok történnek. Az első részben egy teliholdas éjszakán kiesik a fészekből, és véletlenül betéved, majd zenészként vesz részt a gombák nagy tavaszi teliholdbuliján. Úgy képzelem, hogy az egész itt Balatonhenye fölött, a Fekete-hegyen játszódik. Pontosan tudom, melyik odvas fában lakik Gúfó. Láttam is őt egyszer vagy kétszer Lulu lányommal 2012–2013 telén. Az óvodás korosztálynak szánjuk a könyvet.
Ayhan Gökhan