– Ez az első nagyjátékfilmje. A végén azt írja, hogy igaz történeten alapul.
– Én ezzel a történettel nőttem fel, nagyon sokszor hallottam, karácsonykor, újévkor, de amikor kisgyerek voltam nem tulajdonítottam neki valami nagy jelentőséget. Viszont amikor Németországba kerültem és megkezdtem a tanulmányaimat a müncheni filmiskolán, egy olyan intézményben, ahol sokat segítenek abban, hogy megtaláld a lelkedben eltemetett történeteket, s elkezdj filmrendezőként létezni, eszembe jutott. Átbeszéltem az édesapámmal is, aki kemény ember volt, de valahányszor erről volt szó mindig megszelídült, néha könnyekig elérzékenyült. Akkor jöttem rá, hogy ennek a mesének hatalmas érzelmi ereje van.
– Melyik karaktert inspirálta az édesapja?
– A filmbeli Emil valójában az édesapám. Tizennyolc éves korában kapta az élettől a lehetőséget, hogy hozzon egy óriási döntést, egy olyan döntést, amelyet nemhogy tizennyolc évesen nem tudsz meghozni, hanem a rendelkezésedre álló negyvennyolc órán belül főként nem. El kellett határoznia, hogy elhagyja-e a barátait, a barátnőjét – Neli tényleg létezett –, és egy teljesen másfajta élet, más stílus és más rendszer mellett dönt. Arra kényszerül, hogy soha többé, vagy legalábbis a következő néhány évben nem láthatja a szülőhazáját és a barátait – a következmények beláthatatlanok voltak. Vagy visszatér egy olyan országba, ahol nagyon sok minden másként ment, mint ahogy ő szerette volna, azzal a tudattal, hogy évekig nem láthatja a Nyugatot. És akkor ő, 1968-ban Neli mellett döntött. De legalább ennyire fontos, hogy Ceausescu akkori beszédének hatására ő egyfajta büszkeséget is érzett, azt gondolta, hogy Ceausescu lesz a következő Dubcek. Néhány hónap után rá kellett jönnie, hogy sem Ceausescu nem lesz a következő Dubcek, sem Neli nem lesz az ő felesége. És én egy olyan apával nőttem fel, aki egész életében azért szenvedett, mert úgy gondolta, hogy tizennyolc évesen rossz döntést hozott. Így aztán 1990-ben a családunk Németországba költözött.
– Tehát a történet ilyen mélységig igaz…
– Igen, édesapám sokat veszekedett a szüleivel (mindketten élnek még, kilencven fölött is jól tartják magukat, sajnos az édesapámnak nem adatott meg, hogy megérje a filmem bemutatóját). Nagyapám, akit – akárcsak Williamet a filmben – kirúgtak a pártból, maradni szeretett volna. Orvos volt, és úgy érezte, jó esélyei vannak, de a tizennyolc éves apám mindenképpen vissza akart menni Romániába. És igen, éppen úgy történt, mint a filmben, az NDK-ban összetalálkoztak az orosz tankokkal, utána bementek abba a tényleg létező lágerbe, és egyszerre, abszolút váratlanul és felkészületlenül, a hidegháború kellős közepén Nyugat-Németországban találták magukat.
– Rám elsősorban a karakterek és a jelenetek hitelessége volt igen nagy hatással. Az egész filmet nagyon hitelesnek érzem. Azonban én saját bőrömön tapasztaltam meg azokat az időket. Mi a véleményük a filmről a fiataloknak, akik nem éltek a Ceausescu-korszakban?
– Azt mondhatom, hogy tetszik nekik, szeretik. Részt vettem a filmmel egy fesztiválon, ahol két díjat is kaptam. Egyet a felnőtt zsűri ítélt nekem, de a másikat a kamaszok. Feljöttek a színpadra és elkezdték énekelni a Kalinkát. Úgy gondolom, a humor jól fog, a tény, hogy nem olyan mint egy történelemóra. A gyerekek a korban hozzájuk közel álló karakterekkel azonosulnak, Emil a kedvencük, aki gitározik, lázad, szerelmes.
– Emil sokkal szimpatikusabb, legalábbis nekem, mint a bátyja. Nagy a különbség a fivérek között. Mi a szerepe Mihai karakterének?
– Nem értek teljesen egyet. Úgy vélem, Mihai személyisége összetettebb; tulajdonképpen közelebb áll a valósághoz. Mindannyiunknak megvan az a hátrányunk, hogy néha rossz döntéseket hozunk. Engem érdekelt Mihai nézőpontja, mivel a dolgokat másként szemléljük, ha túljutunk a kamaszkoron.
– Milyen volt a film fogadtatása Németországban? Eljutott már Romániába?
– Németországban a fesztiválokon nagyon jól fogadták, a mozikban viszont a versenyhelyzet és a marketing hiánya miatt kicsit kevés a néző. De azok, akik látták, szerették és tovább mesélték. A romániai bemutató február 3-án lesz, már nagyon várom.
– Ez volt az első nagyjátékfilmje. Készül a következő?
– Ha a dolgok megfelelő ütemben haladnak, 2017 nyarán forgatom a következő filmet, a címe is megvan: A boldogság a gyáváknak való.