Békés megye egyébként is erősen kötődik Erdélyhez, nem csoda hát, hogy igen nagy számban érdeklődtek a kiállítás iránt. Ráadásul Fodor István képeivel már korábban is találkozhattak a virtuális térben: a közösségi oldalakon a kezdetektől szívesen osztják meg az Erdély-rajongók ezrei ezeket a fotókat.
Pocsay Gábor, a város első szabadon választott polgármestere tartotta a megnyitóbeszédet, melyben Gyulát egyenesen Erdély kapujának nevezte. Elmondta, hogy a Székelyföldhöz való különleges kapcsolata egészen régi és bensőséges, hogy ezeket a tájakat maga is igyekezett megörökíteni, de Fodor István képei perspektívájuknak és művésziségüknek köszönhetően mégis új látásmóddal ajándékozták meg. „Nemcsak a fizikai aspektus más, hanem egyfajta érdekes intimitást is behoz ez a távolság – azt érzi az ember, hogy a művésznek az sikerül, ami a legtöbb: átadni valami elvontat, kimondhatatlant, amit ő, a székely táj szülötte érez a helyből.”
Fodor István sokáig hobbiként tekintett a fotózásra. Elég volt azonban a kolozsvári színházigazgató, Tompa Gábor kérésére egy tárlatot rendezni a kincses városban, máris elhalmozták a fotóst ajánlatokkal, meghívásokkal. Ezt a szakmai érdeklődést egészítette ki az egyre népesebb rajongótábor lelkesedése – mely minden bizonnyal fontos megerősítést jelent a szerény alkotónak. Ha jól számolom, tizenkilencedik kiállítása a mostani, és örömmel nyugtázhatja, hogy minden alkalommal népes befogadóközönségre lelt.
A Gyulai Várszínház kamaratermének és előcsarnokának falaira 52 erdélyi fotó került, melyeknek egy része földi felvétel, másik része viszont repülőről készült. Mint mondja, szerencséje is van: egy közeli barátja nemrég kisrepülőt vásárolt, és több alkalommal magával vitte, hogy egy másik látószögből is rögzíthesse kedves témáját, a székelyföldi vidéket. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – gondolhatnánk Radnótival, de látjuk: a térkép sémái itt arcot nyernek, egyedi, semmivel sem összetéveszthető vonásokat.
„Ahogyan járok autóval vagy gyalog – beugranak képek: megpillantok egy tájrészletet, és szinte már bekeretezve látom magam előtt. Ha alkalmas, megállok és lefotózom, vagy visszatérek egy megfelelőbb napszakban – esetleg repülővel. Persze olyan is előfordul, hogy ki kell várni a helyszínen egy bizonyos természeti jelenséget. És olyan is, hogy előre megtervezem, hogy milyennek kell lennie egy tájnak reggeli vagy alkonyati fénynél, netán fentről – és nem olyan lesz. Lefényképezem, de nem a várt eredményt hozza.” Természetesen az érzelmi faktor is belejátszik a képi rögzítés folyamatába: a léleknek kedves, jól ismert helyek sokkal könnyebben adják meg magukat a lencsének: „Nem mindenhol tudok fotózni; éreznem, ismernem kell a tájat ahhoz, hogy olyanként tudjam lefényképezni, amilyennek látom.
Ugyanúgy, mint egy emberi lényt. Persze Nepáltól Peruig már sok helyen megfordultam, de ott kicsit másképp van: sok látványos, könnyen fényképezhető hely kínálja magát.”
És hogy mi lehet a vonzereje ezeknek a képeknek? Talán az, hogy némiképp megerősítenek pozitív sztereotípiáinkban, de ugyanakkor új, váratlan perspektívákat nyitnak szemünk előtt. Esendőségében, színességében, egyszerűségében mutatják a tájat, s valahogy magukba sűrítik azt a hangulategyüttest is, amely a valódi szemlélést kíséri. Az eredeti befogadás valódiságából adnak vissza valamit annak, aki már látta a helyszíneket – azok számára pedig, akik még nem jártak Székelyföldön, minden bizonnyal mesei, varázslatos élményt jelentenek.
Nem a dokumentálás az elsődleges cél, legalábbis egyelőre Fodor István nem kíván „repülős Orbán Balázs” lenni – bár valószínűleg szép és fontos vállalás lehetne egy tudatosan felépített Székelyföld-körkép megalkotása ilyen varázslatos fényképek által.
Most egyelőre megcsodálhatjuk Gyergyószárhegy temetőjét, Delne, Marosfő, Csíkrákos és sok más falu tájait, állatait, a Hargita hegység gyakran egymással összetéveszthető havait és felhőit, Libán őszi színeit, Gyimes völgyeit, hágóit és virágait, az évszakok találkozásait a festői szépségű székely medencékben.
A kiállítás augusztus 14-ig tekinthető meg.