Jodi Picoult Magányos farkas című könyve egy nagyon keserves és durva történet, elképesztő professzionalizmussal megírva. Több főhőse is van, tulajdonképpen egy szétesett család négy tagja: az édesapa, aki farkaskutató (de nemcsak távolról figyeli őket, hanem közéjük áll, falkatagnak, együtt vadászik és él a többi farkassal, és ilyen filozofikus gondolatokat oszt meg az olvasóval: „Van valami felszabadító őszinteség a farkasok világában. Se diplomácia, se illem; csak megmondod az ellenségednek, hogy gyűlölöd. Megadod a tiszteletet azzal, hogy bevallod az igazat. Ez a közvetlenség nem működik az embereknél, akik a köntörfalazás mesterei. Nem kövérít ez a ruha? Igazán szeretsz? Hiányoztam? Ha valaki ezt kérdezi, sosem az igazat akarja hallani. Azt várja, hogy hazudjanak neki. Miután két évig a farkasokkal éltem, már el is felejtettem, mennyi hazugság kell ahhoz, hogy egy kapcsolat működjön.”), az őt rajongásig szerető lánya, a fia, akivel viszont annyira nem jönnek ki, hogy a fiatalember külföldre menekül a család elől, és az exfeleség, aki új családot alapított, és igyekszik elfeledni a farkaskutatót.
Csakhogy az édesapa és lánya nagyon súlyos autóbalesetet szenved, melynek következtében a híres farkaskutató kómába esik. És ez az a fordulat, amelyik újra összehozza a család tagjait, ugyanis az orvosi szakvélemény szerint nincs remény a felgyógyulásra („Mr. Warren a legjobb esetben is élete végéig egy szakápolási otthonban feküdne, a korlátozott agytevékenység és állandósult öntudatlanság állapotában”), és valakinek döntést kell hoznia, hogy véget vetnek-e az édesapa kórházi ágyon való vegetálásának. Csakhogy a lány még kiskorú, a feleség elvált, tehát nem határozhat, így az apját látszólag gyűlölő fiú az egyetlen, aki dönthetne.
Így indul az elképesztően fordulatos sztori, a rövid fejezetek nemcsak a nézőpontokat váltakoztatják folyton, hanem mindig adagolnak kevéske olyan új információt, amelyiktől hirtelen más színezetet kap az egész történet. Kiderül, hogy a fiú nem ok nélkül gyűlöli az apát, hanem mert rajtakapta, amint megcsalja az édesanyját. Az apukáját rajongásig szerető lány, aki mindenképpen amellett kardoskodna, hogy ne kapcsolják le az életben tartó gépeket az édesapjáról, bevallja, hogy közvetlenül a baleset előtt ivott, és éppen válogatott sértéseket vágott az apja fejéhez – és így tovább. Mindez könnyedén, olvasmányosan és mégis igényesen megírva (a fordítás is nagyon jó!), azzal a gráciával, ami – ha leküzdjük a gyanakvást, amit minden kelet-európai érezhet az amerikai profizmussal szemben – annyira lenyűgöző ezekben a külföldi sikerszerzőkben, akik egész csapattal dolgoznak, és szinte futószalagon gyártják a jobbnál jobb könyveket.
Néha magam is elbizonytalanodtam – rossz beidegződés –, hogy szabad-e nekem ennyire szeretni ezt a könyvet, nem az van-e, hogy limonádébölcsességeknek csápolok lelkesen, de aztán arra jutottam, hogy nem, ez így jó, ahogy van. Mert a kontextusból kiragadva lehet, hogy üres bölcselkedésnek tűnnek az ilyen szövegek: „Egy igazi család talán nem attól működik, hogy mindenki mindig mindent tökéletesen csinál. Talán attól működik, hogy adunk egy második esélyt a szeretteinknek, ha elszúrnak valamit”. Vagy: „Akármennyit is faggattam az elkövetkező hat évben, sosem árulta el, mivel tudta az apja ennyire megsérteni. S ahogy a képzelet működni szokott: amit nem tudunk, sokkal kártékonyabb tud lenni, mint a legszörnyűbb igazság” – igen ám, de a könyv történetébe ágyazva ezeknek mind igen mély jelentőségük és indokoltságuk van.
Közben meg elképesztő dolgokat tudunk meg a farkasokról, humor van benne, bölcsesség és katarzis. Bárcsak mindenki ilyen – látszólag – könnyedén tudna jó könyveket írni!
Jodi Picoult: Magányos farkas. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017