Örömre bánat. Derűre ború. A „ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy ablak” fordítottja… ilyen gondolatok váltják egymást az agyamban, amikor az újabb Oscar-díj fölött érzett öröm után Berek Kati halálhírével szembesülök. Elkezdek számolni, hány évet is töltött színpadon? Minden bizonnyal több mint hetvenet! Gyerekszínészként kezdte a szegedi színházban alig nyolcévesen, kamaszként már elhatározta, hogy színész lesz. Az lett, és a színház, a színjátszás – a deszkákon és később a vásznon is – jelentett számára mindent. Berek Katit azért is megjegyeztem magamnak, mert az általam nagyon szeretett és tisztelt Psota Irén osztálytársa volt a színiakadémián Gellért Endre osztályában. De osztálytársa volt Hacser Józsa, Horváth Teri, Soós Imre, Váradi Hédi – jut eszembe, és úgy, de úgy elszorul a szívem. Hiába ez az élet rendje, nagyon fáj, ahogy sorra elmennek a nagyok.
Próbálom rendszerezni az emlékeimet és a Berek Katival kapcsolatos ismereteimet. Próbálom időrendbe állítani „találkozásaimat”. Legutóbb 2015 őszén emlegettük, amikor a debreceni Csokonai Színház A magyar Faust című tragikomédiával nyitotta százötvenedik évadát, és meglepődve láttuk Varga Klárit Lucifer szerepében. A magunkhoz térést gyorsította, hogy beugrott, hallottunk mi már ilyet, Madách Az ember tragédiájának volt olyan előadása, amelyben szintén nő játszotta Lucifert. Berek Kati volt az. Győrben történt mindez, valamikor a nyolcvanas évek derekán, ahol több műfajban is kipróbálhatta magát, az örökzöld Kálmán Imre-operettben, a Csárdáskirálynőben Cecíliát játszotta.
A debreceni felemlegetés előtt filmen „találkoztam” Berek Katival, talán utolsó ilyen jellegű munkájában a Sacra Corona című történelmi drámában láttam 2001-ben. Korábbi emlék az István, a király című rockopera bemutatója, ahol Saroltot, István anyját alakította, 1983-ban. A két dátum között, 1993-ban talált meg a rossz hír: agyvérzést kapott, nagy szerepálma, Az öreg hölgy látogatása főszerepére készült éppen. Nagyon súlyos állapotban került kórházba, jobb oldala teljesen lebénult, beszélni nem tudott, egy ideig nem is látott. Emberfeletti erőfeszítéssel lett úrrá a betegségén, a rá jellemző kreativitással kidolgozta saját módszerét és megtanult újra járni, beszélni. Alig telt el egy év és színpadon volt ismét, néma koldusasszonyként (A szentek kútja című Synge-drámában), tehát szöveg nélküli szerepben, de színpadon, majd egy pár mondatos szerep következett (Lorca Vérnászában). Színpadon volt ismét! Színpadon… színpadon…
Az új Nemzeti nyitóelőadása 2002-ben, emlékeznek, Az ember tragédiája volt, Berek Katalin alakította a Föld szellemét. Következett még két színházi szerep: az egyik A nénikém és én című kétszemélyes műben, a másik Földessy Margit felkérésére, A lovakat lelövik, ugye? című darabban.
Bocsássanak meg, de tényleg képtelen vagyok betartani az időrendet. Viszont nem szeretnék semmi lényegeset kihagyni ebből a páratlan életműből.
Hogy a színművészeti elvégzése után tizennyolc évig volt a Nemzeti Színház tagja, az már történelem, mint ahogy az is, hogy egyik alapítója, sőt névadója volt 1970-ben a legendás 25. Színháznak, ahol a hazai alternatív színjátszás egyik megteremtője lett. Mint nagyon sok színész, Berek Kati is vágyott a rendezésre, és Magyarország 25. Színházában erre is sor kerülhetett, a többi közt színpadra állította Don Quijote Gyurkó László-féle történetét. Négy év múlva, 1974-ben, amikor az amatőrök helyét szakmabeliek foglalták el, visszaszerződött a Nemzetibe, rengeteget dolgozott, de egy idő után mellőzve érezte magát; akkor szerződött Győrbe – és ezzel vissza is kanyarodtunk írásom elejére.
Berek Kati pályáját minden apró részletében felelevenítenem most nincs sem helyem, sem erőm, Tájkép magammal címmel 2004-ben életrajzi kötete jelent meg, vegyük le a polcról, olvassuk újra, vagy legalább lapozzunk bele, és emlékezzünk arra a makói árvaházban felnőtt kislányra, akiből olyan művész lett, hogy a színészkirály Latinovits Zoltán letérdelt előtte és kezet csókolt neki, miután hallotta előadásában Nagy László Menyegző című költeményét.