Azonban Jensen Jóbja, az istenfélő vidéki lelkész (László Zsolt) a megpróbáltatásokat kiállva nem kap vissza mindent, amit elveszített, sőt a dráma egy ponton a kísértő személyét is megkérdőjelezi – és lényegében minden mást is, amiben biztosak vagyunk, és amiről azt gondoljuk, hogy valamely kategóriába sorolható.
Bemutatásakor, 2006-ban a dán filmakadémia Robert-díjjal jutalmazta a filmet, majd az európai filmfesztiválokon sorra söpörte be az elismeréseket. Szikszai Rémusznak egy rendkívül intenzív, szórakoztató és az abszurditás eszközével leleplező tragikomédiát sikerült színpadra adaptálnia, magunk és egymás elfogadásának üzenetével, remek színészi alakításokkal.
A tavalyi évadtól a Radnóti Színházba szerződött László Zsolt szemlátomást azonosul Ivan, vagyis az elvakult lelkész szerepével, aki a valóság totális torzításában él. Az őt és családját ért tragédiasorozat miatt agya blokkolja a negatív ingereket, következésképpen mindent pozitívan lát, a rosszal képtelen szembenézni, de rendíthetetlenül hisz az emberi jóságban.
Úgynevezett Ravashi-szindrómája van, legalábbis az írói fantázia így keresztelte el betegségét, de a „félkennedyt” is megállapítják nála, hogy jókat nevessünk a karikatúrán. Az ítélkező köznyelv az ilyet szimplán elmebetegnek vagy nem normálisnak nevezi, a tabudöngető dráma azonban éppen a címkék létjogosultságát vonja kétségbe.
Az újfasiszta Adam (Pál András) három hónap közmunkára érkezik Ivanhoz. A lelkész arra kéri őt, hogy egyetlen célt tűzzön ki maga elé. Adam megígéri, hogy a kertben termett almából almás pitét fog készíteni, ám időközben sokkal fontosabb feladatot talál: leleplezni és önnön hazugságaival szembesíteni a lelkészt.
A kétórás darab első harmada kifordítja a sztereotípiákat és átértelmezi a valóságot: meglepő módon épp a horogkereszt-tetoválást a tarkóján viselő, bőrfejű Adam a dráma legemberibb figurája, telve gyilkos indulattal és szeretettel. Ezután szerepet cserélnek: már nem a lelkész a pszichiáter, hanem Adam.
Noha senki nem adja fel a rossz szokásait a lelkésznél töltött terápia alatt, sem Khalid (Rusznák András), a benzinkutakat fosztogató arab bevándorló, sem a kleptomániás Gunnar (Schneider Zoltán), sem az alkoholista Sarah (Radnay Csilla), végül mindenki kiábrándul a saját magának kialakított valóságból, Adamnak, a kezdeti antihősnek pedig sikerül megtérnie. A legnegatívabb figura pedig közel sem az egykori rabok között keresendő: az érzéketlen körorvos, dr. Kolberg alakjában (Gazsó György) testesül meg, aki embert nem lát már, csak diagnózisokat.
A legnagyszerűbb dialógusok Ivan és Adam ellentmondásaiban és finom közeledésében fedezhetők fel. László Zsolt vívódása a darab egészében a legmélyebb belső dráma és a komédia határmezsgyéjén táncol. Olyan tűpontos, hogy egyszerre ríkat és kacagtat, és mindkettőt a végletekig fokozza.
A darab legfájóbb jelenete az apa körülbelül tízperces arcjátéka, amikor látja táncra perdülni kerekesszékes fiát – látomásában.
Minden színész remekel, Gazsó Györgynek a kíméletlen orvos szerepe jutalomjáték, de a színdarab utolsó negyedében némileg eltúlzott a fegyverek hangja a fejtetőre állított csoportjelenetben.
A rendező nem ringatja a darab illúziójába a nézőt: a Baltazár Színház fogyatékossággal élő tagjainak bevonásával élesben kell szembesülnünk saját előítéleteinkkel. Innentől ők a főszereplők: a taps is elsősorban nekik szól, csak másodsorban az előadóművészeknek és az előítéletek leomlásának – már ha sikerül eljutnunk odáig.