Meglepőnek tűnhet, de így van: alig egy-két nyugati krónikás írt a nemzeti tragédiánkról, és akkor is a tatárok kinézetéről traktáltak többet, mint a pusztításaikról. Ám egy olasz novellista, Matteo Bandello száz évvel a nándorfehérvári diadal után is megemlékezett Hunyadi Jánosról, fiát pedig minden idők egyik legbölcsebb és legbecsületesebb királyának tartotta – míg egyéb dinasztiák szennyeseit kajánul kiteregette. De az is kiderül, hogy Nagy Lajost vérig lehetett sérteni kun csapatainak lepogányozásával, Zsigmond pedig magyaros konyhát tartott, és olyan fűszeres raguval vendégelte meg a párizsiakat, hogy alig bírták megemészteni.
Milyennek ítélték meg a magyarokat? És ami talán még fontosabb: mi által ítélték meg őket olyan távoli országokban, ahol alig vagy meg sem fordultak: az ország hírneve, a királyaink tekintélye és a hadsereg harcértéke közvetve-közvetlenül a nép megítélését is alakította. A többféle nézőpontból ismertetett kérdések, az eddig háttérbe szorított XII–XIII. században virágzásnak induló szépirodalmat is forrásként használják, és úgy tűnik, ez a legígéretesebb kutatási irány. A kötetben olasz novellák, katalán vagy francia regények – melyek magyar királyfik lovagi kalandjait beszélik el –, osztrák és először kiadott velencei városkrónikák, követjelentések és verses mondókák, Mappa mundi térképek és könyvtárak katalógusaiból bontja ki a szerző, hogy mit tudhattak és milyen lehetőségük volt bármit is megtudni a magyarokról a középkori Nyugaton.
A korán állandósuló toposzok és a lokális tapasztalatok sokszor megerősítik egymást, ezekből pedig rengeteg dologra lehet következtetni. A forráskritikára éles szemmel figyel, mert a legbántóbb minősítéseket is a legtágabb politikai, társadalmi és művelődési szövegkörnyezetben értelmezi, megpróbál rávilágítani a szerző indítékaira, szándékaira, valamint az emberi indulat és elfogultság örökös torzító tényezőjére. Az ismeretelméleti problémák többször is felbukkannak a műben: milyen hatalmi hierarchiák vannak belekódolva ezekbe a különböző ábrázolásokba, térképekbe, krónikákba vagy akár diplomáciai jelentésekbe?
A különböző típusú forrásokból megtudjuk, hogy az uralkodói körök, firenzei követek, művelt rétegek mit gondoltak a magyarokról – azonban mennyire közvetítették ők a köznép vélelmeit, mennyire hatottak vissza a környezetükre és mennyire voltak általánosak? Sokszor véletlenszerűen fennmaradt kéziratok alapjaiban változtatták meg egy kor ismeretanyagát, más esetben pedig olyan elsődleges források, mint Domenico da Gravina krónikája – amelynek alapján Arany János megírta a Toldi szerelmét – ismeretlen volt a kortársak számára, ezért nem hatott a közvéleményre.
De melyek a fő törésvonalak? Egy dolog biztos: a kereszténység felvételével megváltozott minden. Szent Istvánról 1526-ig körülbelül ötszáz külföldi krónikás emlékezett meg. Eszerint a békétlen, pogány magyarok békés kereszténnyé válása olyan fontos esemény volt, hogy félezer évvel később is említésre méltónak ítélték a krónikák. A Nyugat pedig akkor találkozott velünk, amikor hozzánk jött: a szentföldi zarándokúton, a keresztes hadjáratok által, majd a törökkérdés miatt – időről időre hírértékké váltak magyarok külföldön, pozitív és negatív minősítések kíséretében egyaránt.
Vagy akkor, ha mi mentünk nyugatra. Az ilyen ritkább alkalmakkor – Nagy Lajos itáliai háborúi, a magyar királyi követségek, Luxemburgi Zsigmond nagypolitikát is alakító európai jelenléte alatt – magyarok ezrei voltak úton: kíséretként, zarándokként vagy zsoldoskompániákba tömörülve. A geográfiai könyvek alig tartalmaztak magyar vonatkozású adatokat, ezekből nem lehetett megbízható ismereteket szerezni – azonban a végső kép pozitív volt az országról, de nem annyira a népről. A közvélemény nagy területű, nagy hatalmú, gazdag országnak látta Hungáriát.
Az óriási jegyzetapparátussal ellátott könyv olvasmányosan vezérel végig az európai földrajzi megismerés ókori kezdeteitől a humanista geográfia megjelenéséig, a népek egymásról szerzett első tapasztalatától a vélekedések tudássá szilárdulásáig.
(Csukovits Enikő: Magyarországról és a magyarokról – Nyugat-Európa magyar-képe a középkorban, MTA, 2016.)