„A kultúra nem olyan kincs, amelyet puszta őrzéssel meg lehetne tartani. A művelődést minden egyes nemzedéknek verejtékes munkával kell újra és újra kiküzdenie, s a nemzetnek is folyvást dolgoznia kell, hogy a maga művelődési szintjét fenntarthassa” – ezt Klebelsberg Kunó mondta 1922-ben. Szavait érdemes megfontolni, hiszen a kultúra folyamatosságáról, hagyományáról beszélt. Az egyes ember csak így lehet nemzeti közösségének tagja, s nemcsak fenntartója, hanem gyarapítója is. Az utóbbi idők nagy kulturális beruházásai és tervei azt jelzik, hogy a magyar állam e nagy felelősség tudatában van.
1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz kéziratát Szatmárcsekén. De a nemzeti imádsággal koránt sincs mindenki kibékülve. Sokan azt nehezményezik, hogy a vers túl melankolikus, túl borúlátó és hiányzik belőle az a fanfáros jókedv, az a fennkölt derű, ami más népek himnuszaira jellemző. Pedig ez teszi velejéig magyarrá: hiszen kifejezi a XIX. század elején kibontakozó reformmozgalom múlt- és jövőképét. A kiegyezés után úgy tűnt, hogy a zivataros századok elmúltak, jön a béke és a fejlődés korszaka. El is jött, pár évtized alatt kulturális nagyhatalommá váltunk. Csak utána következett egy még zivatarosabb század, és ráeszméltünk, hogy a kultúra sokkal fontosabbá vált, és talán az egyetlen, ami megtarthat.
Kölcsey verse 1903 augusztusától vált hivatalosan a magyar nemzet himnuszává. A magyarokat nemzetté kovácsoló ima, bár sokszor tiltották – manapság is előfordul –, mára a magyar kultúra alapjává vált. Dőre meggondolatlanság lenne lemondani róla.
„1989 utolsó hetében, a Romániában történtek kavargásában, egy csodát is számon tarthatunk. December 25-én, karácsony első napján a templomok zsúfolásig teltek. Valamennyi református, katolikus, unitárius és magyar evangélikus templomban elénekelték a magyar Himnuszt. […] Mi történt? Csoda. Az isteni csoda rendszerint ember által megy végbe. Ez alkalommal az erdélyi magyar nagyanyák szöveg- és dallamőrzése által munkált a lélek” – emlékeztet Benkő Samu a Himnusz, Szózat, trikolór Erdélyben című írásában.
Az, hogy mindenki ismeri a Himnuszt – sajnos, sokan csak az első versszakát –, hihetetlenül erős kapocs, és ez is a rendeltetése: szellemi közösséggé formálni a Kárpát-medence magyarságát. Úgy is lehetne mondani, hogy nem egy országot lakunk, hanem egy kultúrát. És már szinte száz éve annak, hogy ránk, magyarokra ez különösen igaz. A kultúránk az, ami kitörölhetetlenül beleivódik a gesztusainkba, gondolkodásunkba, habitusunkba. Egy angol kultúrtörténész, Raymond Williams figyelmeztetett, hogy a kultúrának ne csak az elvont, szűkebb értelmezését véljük és használjuk, hanem a gyakorlatiasabbat is. Mert nemcsak a művészeti alkotások, az irodalom, színház és zene számít kultúrának, hanem a mindennapi életvitelünk is – és ez ugyanolyan fontos, mint az előbbi. Az éhségérzet pusztán biológiai folyamat, de ahogyan étkezünk, az már kulturális jelenség. Ez nem triviális, csak erre ritkábban gondolunk. Mára a kultúra behálózta az egész életvitelünket, és már szinte mindenre kiterjedt ez a szó. Mindennek lehet és van kultúrája. Viselkedésünk, beszédünk mind arról a kultúráról árulkodik, amelyikből származunk. A „kulturált” melléknév is ebből múlt század elején kialakuló polgári eszményképből alakult ki, amit ma sem ártana követni.