Ha belegondolunk – s nem múlt el belőlünk nyomtalanul Barabási Albert László magyar fizikus és hálózatkutató Behálózva című könyvének tanulsága –, akkor ezek a véletlenszerűen felbukkanó borítók egy hálózat csúcsai, melyeket egy azonos jellemző, egy közös tulajdonság szerint választottunk ki. Ez pedig nem más, mint az a „véletlen” egybeesés, hogy ezeknek a könyveknek a borítója szinte megegyezik.
Az így létrejövő értelmezői hálózat – ha jól sejtem – skálafüggetlen lesz. Azaz ezek a véletlenül kiválasztott könyvek egy adott értelmezői tartományon belül szabadon eltávolíthatóak egymástól úgy, hogy a teljes rendszerünk továbbra is összefüggő marad. Ha egy-egy könyv mégsem illik az összeolvasásba, akkor kidobhatjuk, nem borul fel semmi lényeges. Noha ezzel együtt és egyszerre ez az értelmezői hálózat nagyon törékeny is lesz. Sérülékenysége abban rejlik, hogy ha egy-két ilyen csúcsot eltávolítunk a legfőbb csomópontok közül – amelyek között már találtunk erős kapcsolóelemeket –, akkor sajnos vagy nem sajnos, de hálózatunk a darabjaira hullik. Azaz ha ezeket a borítójuk alapján véletlenül talált könyveket mégsem tudjuk vagy akarjuk odailleszteni egymás mellé, akkor ez az egész hálózatos játék csacskaság volt, semmi értelme.
De ha mégsem törjük össze már kísérletezésünk legelején törékeny hálózatunkat, akkor is feltehető a kérdés, hogy ennek az egésznek mi értelme van? A szűk tudományos körben levonható elméleti érveléseken vagy belátásokon túl például az, hogy ezzel az interdiszciplináris játékkal el tudunk jutni a hálózatkutatás eredményeit felhasználva egy olyan új világirodalom-olvasási „képességhez”, mely inkább lesz hasonló a szociális hálózatok, az internetes kapcsolatok, az idegsejtek alkotta hálózatok kutatásához, mint a legtöbb eddig ismert, hagyományos vagy posztmodern olvasási módszerhez.
Egy könyv olvasása egyszer csak kinyílik, és a mellett, hogy egy szöveg jelentette élmény továbbra is az marad, ami, de az egész olvasói hozzáállás egy sokkal tágabb körben, egy sokkal levegősebb és szabadabb közegben valósulhat meg. Egy adott olvasás így egyszerre lehet zártan önmaga – ahogy eddig is volt – és ugyanakkor kicsi csomópont egy múltat egyre kevésbé tudomásul vevő, leginkább a kiszélesített jelen időben létező és fejlődő értelmezői térben, ami nem más, mint mindennap használt eszközünk, a világháló.
„Nincsenek véletlenek!” – mindenki hallotta már sokszor ezt a se füle, se farka közhelyet. Én is ebből indultam ki. Nem lehet véletlen, hogy két látszólag egymástól minden szempontból különböző tulajdonságú, tartalmú és lelkivilágú szövegegységet ugyanolyan ruhába öltöztet két egymást nem ismerő, teljesen más kulturális közegben felnőtt borítótervező grafikus.
És ezeknek a véletleneknek örülünk. Ha másért nem, akkor azért, mert a sajátjaink, a mi felfedezéseink. Ahogy a posztmodern művészet – legyen akár film, akár irodalom, akár képzőművészet – tudatosan törekszik arra, hogy másoljon és a másolás által egyszerre utaljon az eredeti műalkotásra, egyszerre megismételje azt és új jelentésrétegekkel ruházza fel… egészen a plágiumvádakig –, úgy ezzel ellentétben ezek a véletlenek korábban nem léteztek, meglepetésszerűek és izgalmasan újak.
A világhálóra feltöltött irgalmatlan mennyiségű tartalomnak köszönhetően az egyéni kutakodás-keresgélés közben felfedezhetünk egyezéseket, egybeeséseket, azonosságokat. Két arc kísértetiesen hasonlít egymásra – például a Facebook-alapító Mark Zuckenberg arca IV. Fülöp spanyol királyéra –, két celeb ugyanaznap este ugyanattól a mesterszabótól származó ugyanolyan színű és szabású nagyestélyit vett fel, két feltaláló egyszerre akarja bejegyeztetni ugyanazt a találmányt. Ők természetesen nem tudnak egymásról, de mi egyénileg megtalálhatjuk ezeket az egyezéseket, ezeket a véletlenül ugyanolyan villanásokat a világ két, egymástól minden kis porcikájában különböző pontján.
Ennek egyik megfogható és dokumentálható része, ha a könyvborítókat vizsgáljuk. Azt soha nem tudjuk meg, hogy mi lehet mélyebben közös Zuckenbergben és IV. Fülöpben, milyen soha nem kideríthető szálak kötik őket össze. Az meg minden szempontból teljesen érdektelen információkhoz vezet el minket, ha észrevesszük, hogy például Tyra Banks és Kim Kardashian ugyanúgy öltözik. Ezekkel ellentétben egy könyvborító egy alkotó, a borítótervező grafikus szabad művészi asszociációjának a terméke, a végeredménye. Elolvasott egy szöveget, kiindult belőle és ugyanoda jutott, mint a világ egy másik táján egy másik borítótervező grafikus. S esetünkben ez az érdekes. Ha vissza lehet egy asszociációt fordítani a forrásához, akkor én ezt az asszociációs folyamatot szeretném visszafordítani, s közben szorgosan feljegyezve minden meglátásomat egy véletlenszerű hálózatot szeretnék építeni két olyan könyv között, amelyek egymásról semmit sem tudtak, amelyek egymásról továbbra sem tudnak semmit, s talán egyszer nem csak egy kísérleti hálózatban kerülnek egymás mellé a borítójuk alapján, hanem ténylegesen is feltárul a köztük lévő olyan kapcsolat, ami ha nem is fordítja ki a világot a sarkaiból, de néhány kis részletét minden bizonnyal gyökeresen átértelmezi, s így talán az egész megfoghatatlan világirodalmat is kicsit más megvilágításba helyezi. Addig pedig ez az egész kiváló és szórakoztató értelmiségi játék.