Jaj, de rossz gyerek voltam én az iskolában! Az ének-zene tankönyv szereplői nem menekülhettek: Tinóditól Kodályig mindenki kapott rockerhajat, bőrdzsekit és elektromos gitárt. De az irodalomtankönyvek hősei is megkapták a kellő alázatot: Petőfi portréját hippi-, Kölcseyét punkjelmezben fejlesztettem egész alakossá. Mit meg nem tesz a kereső kamasz, hogy közelebb hozza magához elérhetetlen hőseit…
A magammal szemben elkövetett nyilvános indiszkréció oka: így tudom a legpontosabban ábrázolni azt a befogadói hatást, amit a Hungarikum Pódium Q – Klasszikusok újratöltve című zenés komédiája kivált az emberből.
De miről is van szó? A régi, illetve klasszikus magyar irodalom kincstárából, a Halotti beszédtől Tinódi Lantos Sebestyénen át, Az ember tragédiáján keresztül a Toldiig mutat be a három alkotó tökéletesen mai értelmezésű etűdöket, szkeccseket, szatírákat, disznóságokat. Kovács Áron (legtöbb olvasónk talán rádiós műsorvezetőként ismerheti) zeneszerzőként abszolút a mostban gondolkodik, kellő öniróniával közelítve a feladathoz – ne feledkezzünk meg arról, hogy ha Tinódit rappelünk, a humor mindig dupla fenekű.
Vagyis egyszer vicces, hogy anakronisztikus szövegeket prezentálunk az épp aktuális jelen szintetizátorprüntyögős, sampleres modorában, másszor megint vicces, hogy ami örökkévaló, az hogyan ragyog rá úgy a mulandóra, hogy nemhogy megsérülni nem tud, de még kedvesen barackot is nyom a fejére neki, mint a nagypapa, aki már túl sokat látott ahhoz, hogy megsértődjön valamin.
Az író-rendező nem a Bëlga együttest nevezte meg elsődleges ihletforrásként, de elmondta: a Királyok a házban című (hazánk királyai vázlatosan elrappelve) daluk jól jött a darab születésénél.
Toldi Miklós és György konfliktusát például egy mai, összeveszős talkshow-ba ültették. Kovács Áron itt szinte civil, tökéletesen hozza a show-man-király, vagyis moderáló-ítélkező-teljhatalmú figurát, a közben elengedhetetlen baromkodásokkal együtt:
„– Én városi ember vagyok – a túzok, ugye, egy madár? De hát az nem sértés, Miklós!
– De azt is mondta, hogy gunnyaszt, vagy dög is már?!”
A lovagi torna ábrázolása tévéshow-ban mackógatyás kopaszok összefeszüléseként pofátlanul röhögtető, a verekedéskoreográfia egy az egyben az Arany János-i sorokat mutatja, vagyis tényleg vér csorog a cseh vitéz tenyeréből, és tényleg a földhöz csapkodják. Tiszta Monty Python. Hát még a konferálás: „Kellemes vérontást!”
Kedves olvasók! A Q –Klasszikusok újratöltve előadására nevetni menjenek. Minden pátoszt hagyjanak otthon. Ez a játék egy kedves, bumfordi, pofátlan, önfeledt diákcsíny. És hasznos is. Nem akar a kamasz középkori irodalmi nyelven érteni? Tessék, megmutatjuk, hogy egy standard hiphopütemnek is ugyanaz a metruma, mint bármilyen, hatszáz éves ütemhangsúlyosnak!
Adja az Isten, hogy ez a produkció eljusson minél több olyan helyre, ahol a gyerekek az internetről tudják, mi a rap, de sehonnan nem tudják, mi a színház. És lássák, hallják: a régi magyar irodalom nem életidegen mumus, hanem játékos, könnyed, megengedő múzsa – mindent elbír.
Januári előadások: 25-én és 31-én.