Inspirálódni, ténylegesen tájékozódni, tényleges és hasznavehető ismereteket gyűjteni, vagy korábbi ötleteinkhez keresgélni, azokat továbbgondolni. Ehhez pedig vagy nagy önfegyelemre van szükségünk, vagy olyan technikákra, amelyek bármikor segítségünkre lehetnek.
Én például kigyűjtöttem majd egy tucatnyi olyan irodalmi vagy elsősorban irodalommal és a tágan értelmezett kulturális élettel foglalkozó oldalt, amelyeket – akár egy egyetemi órámra készülök fel, akár cikket, kritikát vagy szépirodalmat írok – a laptop bekapcsolása után megnyitva máris több élmény, gondolat és ihlet ér, mintha csak bambán szörfölgettem volna az informá-
cióóceán szeméttengerében. Ezek közül szeretnék most kettőt ajánlani.
A kéthetente megjelenő London Review of Books friss számában – mely ugyan csak január 7-én fog kijönni, de néhány szöveg ajánlóként már felkerült az online felületükre – például azonnal felkelti az érdeklődésemet Tom Crewe Warrior, Lover, Villain, Spiv (Harcos, szerető, gazember, jampec) című recenziója a zenetörténész és tömegmédia-kutató James Nott idén szeptemberben az Oxford University Pressnél publikált Going to the Palais: A Social and Cultural History of Dancing and Dance Halls in Britain, 1918–60 (A tánc és táncklubok társadalom- és kultúrtörténete Nagy-Britanniában 1918 és 1960 között) című monográfiája iránt. Az alig kétoldalas szövegből nem leszek ugyan a korszak avatott ismerője – nem is ez volt a célom –, cserébe viszont megértek egy összefüggést, melybe így, ebben a formában eddig nem gondoltam bele. „A tánc egy recesszióbiztos iparág [volt]” – foglalja össze olvasatát a recenzens Crewe, majd pedig tömören ismerteti a könyv két világháború közötti időszakkal foglalkozó fejezeteit.
A húszas években, főleg francia hatásra, minden magára valamit is adó angol városban megnyílt az első úgynevezett „palais de danse”, hogy az első világháború után a szórakozni vágyó alsó közép- és a munkásosztály igényeit kielégítse. Az évtized végén, illetve a következő évtized elején viszont – a nagy gazdasági világválság idején és következtében – már ezek a szórakozóhelyek is kevésnek bizonyultak a teljes lakosság táncolási kedvéhez képest. Az egzisztenciálisan megcsömörlött emberek, ha már elvesztették vagyonukat és jövőképüket, ha már arra kényszerültek, hogy egyik napról a másikra éljenek, ha már órákon keresztül sorban kellett állniuk az alapvető élelmiszerekért, ha már más értelmét nem látták az életnek, hát táncoltak – bárhol, bármelyik napszakban, bárkivel. Ezért pedig erre alkalmas helyiségeket hoztak létre (vagy alakítottak át) mindenhol: a politikai klubhelyiségekben, az uszodákban és fürdőkben, az áruházakban – a manchesteri Lewis’s ötödik emeletén például a vásárlók megőrzőbe rakhatták bevásárlószatyraikat, hogy kedvükre ropjanak egyet, amikor rájuk jön –, de még a gyülekezeti termekben és a templomokban is.
Hasonlóan érdekes és inspiráló írást találtam a havonta kétszer megjelenő The New York Review of Booksban is. Az amerikai Columbia Egyetem professzora, Edward Mendelson véletlenül értékes kincsbe botlott, miközben T. S. Eliot költészetéről készült éppen valamit összerakni a lap számára. Tegnapelőtt, január 4-én publikált Obama as Literary Critic (Obama mint irodalomkritikus) című rövid esszéjében teljes terjedelmében közli az Egyesült Államok jelenlegi elnökének, Barack Obamának egy huszonkét éves korában írt levelét – amely a nagyközönség számára David Maraniss Barack Obama: The Story című 2012-es politikus-életrajzában vált először hozzáférhetővé. A fiatal egyetemista Obama akkori szerelmének, első komoly barátnőjének, Alexandra McNearnek foglalta össze szabatosan T. S. Eliot The Waste Land – magyarul Átokföldje Vas István gyönyörű fordításában – című monumentális költeményéről kiérlelt véleményét. „Eliot ugyanazt az eksztatikus látomást tartalmazza, amelynek íve Münzertől Yeatsig feszül. Velük ellentétben azonban ő megtartja azt az alapot, mely korára jellemző módon a társadalmi valóságra/rendre épül. S amikor szembenéz azzal, amit ő egyfajta választásként észlel eksztatikus káosz és élettelen mechanikus rend között, akkor elfogadja annak a szétválasztásnak a fenntarthatóságát, amely az aszexuális tisztaság és a brutális szexuális realitás közt van” – írta Barack Obama huszonkét évesen… És ha ezzel nem is rajzolta át T. S. Eliot recepcióját, de talán gondolkodásának, elnökségének és politikájának részletgazdagabb megértéséhez vagy összetettebb értelmezéséhez kulcsot adhat – ahogy ebbe az irányba írásában Edward Mendelson is nagy lendülettel elindul, hogy aztán eljusson a következő konklúzióhoz: „Vegyes érzelmeim vannak Barack Obama elnökségével kapcsolatban, és kétlem, hogy a [vers elemzése kapcsán Obama által a nyugati hagyomány részeként értelmezett] fatalizmus különösen kívánatos lenne egy gyakorló politikus esetében.”
Ezt a két cikket olvastam el ma reggel, ébredés után, miközben az első kávémat kortyolgattam. Időben nagyjából ugyanott vagyok, mintha kattintgattam volna közösségi portálok, apró hírek és kutyás-cicás-majmos videók között. Cserébe viszont gondolkoztam, ténylegesen felébredtem, megjött az élethez a kedvem – ám sajnos dolgozni kell indulnom, céltalanul szörfölgetni már nem maradt időm…