Szinte kivétel nélkül minden szerző, újságíró, kritikus, szerkesztő szakmai (és talán erkölcsi) kötelességének érzi, hogy összefoglalja az elmúlt esztendőt, és szakterülete szerint az elmúlt év csúfos botrányait, fényes sikereit, személyes toplistáját és az önmagán és jelen idején túlmutatni látszó kiemelkedően jelentős dolgokat, megjelenéseket és eseményeket. Az egészen nagy – általunk is követett és értett – nyugati lapoktól kezdve a hazai sajtón át az alig pár lelkes követő által fenntartott szubkulturális közösségekig mindenhol „best of 2015” vagy pedig „körkérdés 2015” tartalmakba botlunk. Majd ennek farvizén az egymást szemléző és véleményező metalistákba, hogy végül harmadik körben valaki összeállítsa és látványos grafikonokkal, statisztikákkal megspékelje a listák listáját, ami elvileg megegyezik, aminek elvileg meg kell egyeznie a mi véleményünkkel is – már ha szófogadó olvasók vagyunk.
Mindez nem szól másról, mint egyfajta halálról. Ahogy az egyszeri ember előtt is állítólag lepereg, ami lepereghet – legyen az a leperegnivaló romantikus kalandfilm vagy csehszlovák kisrealizmus –, úgy egy-egy rovat vagy szerzője előtt is lepereg, ami közelmúltjából lepereghet. Mi pedig először motiváltan, majd egyre unottabb fejjel követjük, kinek milyen a listája, ki mit állított össze.
Ha alkotók vagyunk, akkor ehhez társul még egyfajta gyermeki izgalom is – ki méltatta a tavalyi évünk teljesítményét a legjobbak közé, megajándékozott-e minket egy karácsonyfa alá rakható fejsimogatással, vagy botor módon kihagyott-e minket, szégyen és gyalázat – természetesen rá nézve! Ha pedig ilyetén érintettségünk nincsen, és kedvenceinkért sem izgulunk úgy, mint az Aranylabda átadása előtt, hanem csak egyszeri műélvezők vagyunk, akkor ezek a listák és évre visszatekintő összefoglaló körkérdések, azaz maga a lista- és körkérdéskényszer elkezd nagyon untatni minket.
Ennek sok más mellett talán három fő oka van. Az egyik az, hogy ha mindenki listába szed – és mindenki listába szed, mert ha a szomszéd is, ha a konkurencia is, akkor én sem maradhatok le –, akkor szinte senki nem szedett listába semmit, azaz tulajdonképpen semmi sem történt. A második ehhez szorosan kapcsolódik. Ha mindenki ugyanazt olvasta-látta-hallgatta év közben – és ez sajnos vagy nem sajnos, de igaz –, akkor ezek az okos és szép listák is nagyjából vagy egészében ugyanolyanok lesznek – sajnálnivalóan ugyanolyanok, ahová az eredetiség vagy az egyediség legfeljebb csak hibaszázalékként köszön be.
A harmadik ok inkább a másodikhoz kapcsolódik szorosabban, mint az elsőhöz, amennyiben egy-egy lista összeállítása megfelelési kényszer is: a műveltség, az olvasottság, a tájékozottság – kifelé mutatott – fokmérője és reprezentánsa. S mint ilyen, sajnos nem ismer se tréfát, se kajánságot, se humort, nem mutat fityiszt. Ha pedig ezek eltűnnek valahonnan, a világnak ugyan nem lesz vége, de gyászosabb lesz benne élni.
Egy lista kicsit olyan, mintha összeállítója a halálra készülne. És így e sok kis halál, sok komolyság és önkomolyan vett visszatekintés között mi is keveset nevetünk, ritkán mosolygunk vagy vigyorodunk el, s a hatás alatt talán elkezdjük melankolikusan összeállítani a magunk szubjektív listáját is, mintha valamit tényleg össze kellene az elmúlás előtt…
Ne tegyük! Inkább csak menjünk oda a polchoz, és válasszuk kicsit az életet: véletlenszerűen, akár csukott szemmel vegyünk le egy könyvet vagy filmet vagy zenét, és merüljünk el abban, s csak abban. És észre fogjuk venni, hogy nem meghaltunk, hanem élünk, és nagyon is érdemes élnünk.