Azt hiszem, dőrén persze, hogy én aztán annyira értek a betűhöz, hogy jól válogatom össze az olvasnivalókat, hiszen a gyerekek épülése, egyszersmind szórakoztatása a nemes – és nehezen megvalósítható – cél. A gondos előszűrés miatt rendszerint jó minőségű szövegek felolvasására kerül sor (legalább én is értek valamihez, ugye), nemcsak este, de napközben is, és bár a rajzfilmekkel nem könnyű felvenni a versenyt, néhányszor azért sikerül. Minden olvasott szöveg érdekli őket, és elcsicsergett kérdéseikből világosan kitetszik, hogy a történetek továbbdolgoznak pici lelkükben.
Amióta azonban egy szobában alszik az ötéves lányom és a két és fél éves fiam, akad némi gond – elsősorban a szövegek hosszával. Lányom épp a Rumini Datolyapartont falja és falatja (a Csipike, a Frakk, az Irgum Burgum Benedek, a Pöttyös Panni, a Kobak, a Süsü, a Vackor, a Coffi, Pocak, Paprika és sok másik már megvolt), a fiam viszont inkább hallgatna rövidebb és könnyebben befogadható írásokat, mondjuk harapásnyi Richard Scarryket (vagy ha mégis hosszú, akkor szóljon vérszomjas dinoszauruszokról és lovagokról, meg persze hős tűzoltókról). A dilemmát minden többgyerekes szülő ismeri: mit olvassunk, hogy mindkét (-három, -négy) csemeténk élvezze? Hogy egyik se ásítozzon unottan, rémüljön meg, aludjon bele, kezdjen el kimászkálni ágyból, szobából – a másiknak szóló mese miatt.
Amikor Erwin Moser könyvét, a Világjáró jóéjtmesék című kötetet kézbe vettem, a rutin már jelezte, hogy ezzel nem lesz gond, jó könyvhöz jutottam hozzá. A külcsín, a vastagság, a kiadó márkaneve, a fordító (Nádori Lídia) mind egy-egy kis beépített garancia a minőségre. Megtudtam, hogy a könyv mintegy folytatása a 2014-ben megjelent Fantasztikus jóéjtmeséknek, és hogy az 1954-ben Bécsben született, 1980 óta alkotó szerző (aki a német nyelvű gyermek- és ifjúsági irodalom élvonalába tartozik) több kötetéből válogatták össze. (Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én szívesen olvasok ilyet a copyright-oldalon: „A kötetben található meséket a kiadó válogatta, a szerzővel egyetértésben.” Azt sugallja, hogy a világnak legalább egy kiadóasztalnyi szegletén béke van.)
Amikor azzal is szembesültem, hogy a szöveg és az illusztráció egyaránt a szerző műve, egészen megnyugodtam: ezek általában igen jól sikerült kombinációk szoktak lenni (gondoljunk ismét Richard Scarry életművére), mert más is el tudja ugyan találni az általunk elképzelt figurákat, de nálunk jobban mégsem tudja megrajzolni… már persze ha tudunk rajzolni, nem úgy, mint én, hogy akárminek futok neki, kutyának kinéző ló lesz belőle (na, például a rajzolás – éppen ezért – nálunk a feleségem reszortja).
Minden történethez tartozik egész oldalas illusztráció; a rajzok szépek, kidolgozottak, pontosak, kellő mértékben szürreálisak (akár a történetek), és rendkívül részletgazdagok. Ez azért fontos, mert mindkét gyerek el tud merülni bennük, amíg az amúgy éppen ideális hosszúságú mesék atyai dörmögéssel elhangzanak. Utána kérdezősködés, a szürreáliák dekonstruálása vagy továbbgondolása jön, és kezdődhet a következő mese: olyan, mint a nassolnivaló, épp annyit lehet belőle fogyasztani, amennyi a kívánalmakhoz tökéletesen illeszkedve oltja a meseéhséget.
A történetek, bevallom, először kicsit megleptek: mégpedig azért, mert a többségük lezáratlan, szinte mindig a közepükön érnek véget. De alig három sztori után ráéreztem az eljárás ízére (a gyerekeket addig sem zavarta, sőt), és attól kezdve már magam is élveztem, és alig vártam, hogy a végén továbbgondoljuk a történteket. (A holdléghajó című, egy különleges álomról szóló mesében erre külön fel is szólít a szerző: „Innen te álmodd tovább a történetet!”, mondja, amikor a mese a helyzet felvázolása és elindítása után egy meghökkentő eseménnyel véget ér, és a szálakat nekünk kell elvarrni.)
A magyar szöveg míves, a történetek egyike sem édeskés vagy műcuki (mindkettő gyakori hibája amúgy a legújabb kori mesetermésnek), a tanulságok furák és okosak (például amikor Gézának, a borznak három madár három különböző gombát ajánl fel, amelyek egyikétől élete végéig boldog lesz, másikától soha nem lesz fáradt, a harmadiktól pedig éhes, Géza így utasítja vissza: „Nézzétek, kedves madarak, ha most felmászom erre a dombra, leülök egy fa alá és élvezem a kilátást, gomba nélkül is boldog vagyok. Ha soha többé nem fáradhatok el, nem érzem a pihenés örömét. Ha soha többé nem eszem, nem élvezem a jó ízeket. Köszönöm nektek, de azt hiszem, várnotok kell, amíg erre téved egy másik vándor.”), a rajzok pedig percekig lekötik a gyereket (ami igen nagy szó az aktuell vizuáltobzódásban).
Kár, hogy mi már mind a 77 mesét befalatoztuk – most indulhatok beszerezni a tavalyi kötetet, mert abban van még 88 másik, és egyáltalán, Erwin Moser többi, idehaza megjelent kötetét is.
Erwin Moser: Világjáró jóéjtmesék. Manó Könyvek Kiadó,
Budapest, 2015.