Valahogy úgy alakult, hogy bár sok könyvet olvastam időnap előtt gyermekkoromban, az Alice Csodaországban című kötetet elmulasztottam „kellő időben” (Mikor is volna az? Gyerekkönyv ez egyáltalán?!) kézbe venni. (Persze nem „valahogy” alakult így: egyik rokonom egyetemista barátnője kölcsönkérte a könyvet – a mai napig sem értem, miért –, és mivel nagyon szép lány volt, megbabonázva kölcsön is adtam neki. Aztán szakítottak, és én soha többé nem láttam viszont – sem a lányt, sem a könyvet.)
Az egyetemen el kellett volna olvasni, de ott sokkal izgalmasabb(nak tűnő) olvasmányok vártak rám – akkor sem kerítettem rá sort, úgyhogy kicsit későn vettem kézbe. (Most látom, hogy éppen úgy hencegek itt azzal, hogy későn olvastam el a könyvet, mint Csodaország egyik-másik – de szinte mind undok és goromba – hőse a maga fogyatékosságaival.)
Amikor végre le tudtam ülni vele néhány órára, megértettem, hogy az olvasók istene miért ilyen tekervényes úton vezetett el ehhez a kis remekműhöz: mert addigra – hála az angolszász kultúra és abszurd humor iránt érzett olthatatlan rajongásomnak – eléggé edzetté váltam a humorához.
Lehet ezt a könyvet szeretni, csak éppen meg kell hozzá edződni – máskülönben az ember csak csodálkozik és kapkodja a fejét.
Ebben a világban ugyanis mindenki bolond(os), és minden másként van – nem éppen fordítva, mert az a könyv folytatásának, az Alice Tükörországban című kötetnek a témája (legalábbis az elejének). Mire az olvasó fölépít magának egy képet a történtekről (lásd a sok értelmezési kísérletet, amelyek közül egyesek szerint például helyenként a királyi párt gúnyolja ki a sztori), és arra gondol, hogy „aha, szóval abszurd, badar meg nonszensz, talán épp így látja a világot egy kisgyerek”, addigra kiderül, hogy a szöveg tökéletesen logikus ok-okozati összefüggésekkel operál, és olyan gyomorba vágó igazságokat fogalmaz meg, hogy az ember csak kapkod levegő után („Hát nem sajnálják az időt ilyen ostobaságokra pazarolni? Olyan találós kérdést tesznek föl, amelyikre nincs is válasz. – Miért sajnálnók az Időt? Hiszen az Idő nem beteg.”): például arról, hogy ki vagyok én, a történetmesélés titkairól, az önmagukkal társalgó magányos gyerekekről, arról, hogy mit ér egy könyv képek és versek nélkül, a felnőttek nem csak gyerekszemmel nézve elviselhetetlen voltáról és stílusáról, a gyerekek természetéről, akik mindig belekérdeznek, vagy arról, hogy a gyermeki fantáziában minden tud beszélni (ahogy a tükörországbeli – egye fene, ezt a könyvet is ideveszem, pláne, hogy a cím is innen származik… vagy a Csodaországból? Tessék utánajárni! – Tigrisliliom mondja: „Tudunk beszélni, ha van, akivel érdemes.”), és hogy lehet-e nevük a dolgoknak.
És mire megnyugszik, hogy „igen, minden rendben van, gyereklogika, meg hát a gyerek nem vagy nem úgy reflektál önmagára, értem már, helyükre kerültek a (megnevezett) dolgok” – egyszerre a feje tetejére áll a világ, és el kell fogadnunk, hogy ez egy teljesen önálló univerzum, amelyik maradéktalanul megvalósítja a „teremtett világ” utópiáját és ideáját, amit nem lehet kívülről olvasni: ki itt belépsz, hagyj föl minden józan ésszel, és élvezd.
Élvezd, még akkor is, ha egy idő után nyomasztóvá válik, hogy Alice egy gomba hatására a fél könyvön keresztül hol megnő, hol pedig összemegy (egészen addig, amíg utána nem olvasol, hogy a matematikusként, papként és fényképészként is tevékenykedő Carrollnak – igazi nevén Charles Lutwidge Dodgsonnak – erős migrénes rohamai voltak, és elképzelhető, hogy a könyv fura világa ezeknek a rohamoknak a hallucinációi nyomán született meg; még betegséget is neveztek el a jelenségről: az „Alice Csodaországban szindrómának” egyik tünete éppen az, hogy a páciens hol kisebbnek, hol meg nagyobbnak látja a dolgokat, mint amekkorák valójában), és akkor is, mikor úgy érzed, hogy a nonszensz az agyadra megy (hiszen nem véletlenül foglalkoztatta a fordítás a magyar nyelv olyan kitűnő ismerőit, mint Kosztolányi Dezső, Szobotka Tibor, Révbíró Tamás, Tótfalusi István vagy legújabban Varró Zsuzsa és Varró Dániel). És itt, a végén kénytelenek vagyunk még elmondani (Tótfalusi István fordításában), hogy „Nézsonra járt, nyalkás brigyók / turboltak, purrtak a zepén, / nyamlongott mind a pirityók, / bröftyent a mamsi plény” – mert így válik kerekké a történet.