Mi lett volna, ha…? – bizonyára sok olvasónk játszott el ezzel a gondolattal gyermek-, kamasz-, de még akár felnőttkorában is. Mi lett volna, ha Hannibál nemcsak Róma kapujáig jut, hanem leigázza a dicső városépítőket? Mi lett volna, ha Koppány győzi le Szent Istvánt? Mi lett volna, ha Mohácsra nem vészként, hanem diadalként emlékeznénk? Mi lett volna, ha Napóleon felülkerekedik a Tél Tábornokon és az orosz medvén? Mi lett volna, ha lett volna géppuskája a negyvennyolcas magyar forradalmároknak és szabadságharcosoknak? Mi lett volna, ha máshol húzzák meg a trianoni határokat? Mi lett volna, ha Ferenc Ferdinánd vagy JFK túléli az ellenük elkövetett merényletet? Mi lett volna, ha …?
Ezekről a kérdésekről én és különböző életkoraim különböző barátai sokat fantáziáltunk. Gyerekként a közeli tájvédelmi körzet bokrai között fapuskákkal. Gimnazistaként a záródolgozatra történő tanulás helyett alternatív térképeket rajzolgatva – határmódosításokról, hadmozdulatokról és kitalált, de teljesen logikus új kereskedelmi útvonalakról. Aztán benőtt a fejünk lágya, ezeknek az elképzeléseknek reális komolysága elillant, és egyre inkább a különböző konteókat is számon tartó agyi rekesz polcaira kerültek. Hitler is meghalt Berlin ostromakor, Elvis sem él már, és még sorolhatnám.
S ahogy egyre kevesebbet fantáziáltunk, úgy egyre több önreflexióval és tudatosabban álltunk ezekhez a fiktív kérdésekhez, illetve egyre kevésbé feledkeztünk el ennek a játéknak tényleges vagy túldimenzionált önismereti vagy gondolkodásfejlesztési tanulságairól is. Valahogy úgy játszottunk már el a „Mi lett volna, ha…?” kérdésével, mint ahogy például Winston Churchill is tette 1931-ben, a John Collings Squire angol költő-író-történész által szerkesztett If It Had Happened Otherwise című antológiában. Churchill If Lee Had NOT Won the Battle of Gettysburg című esszéjében egy olyan világot mutat be, melyben a konföderáció került ki győztesen az egész amerikai polgárháborúból – ennek pedig nem kisebb alternatív következményt tulajdonított, mint annak a lehetőségét, hogy az így felálló különböző angol–amerikai érdekcsoportok külpolitikai és diplomáciai manővereinek köszönhetően elkerülhető lett volna az első világháború.
Az imént említett antológia mellett – melyben a kor számos angol történésze szórakozott el az általa ismert és kutatott korszak átrajzolásával – időről időre újra az értelmiségi érdeklődés fókuszpontjába kerül ez a kérdés. Legutóbb például Andrew Roberts angol történész és újságíró szedte csokorba az ezredforduló utáni angol történészszakma krémjének alternatív esszéit. Az eredetileg 2004-ben, nálunk két évvel később Mi lett volna, ha…? – Fejezetek a meg nem történt világtörténelemből címmel megjelent kötetben többek között Robert Cowley, Antonia Fraser, Norman Stone, Amanda Foreman, Simon Sebag Montefiore és Anne Somerset dolgoz ki egy-egy változatot a világtörténelem átformálására.
Ez játék, szellemi kaland, ám ha mindez a fikció köntösébe bújik, rögtön komolyan kell venni. A „Mi lett volna, ha?” kérdése egy regény, eposz vagy film formájában véresen komoly, tétje sokkal kevésbé játék, mint játék egy történész számára. Miért merem ezt kijelenteni? Talán azért, mert ameddig egy nagy műveltséget és háttértudást megmozgató fikció az csak egy játék, addig egy művészeti fikciónak tétje van, melyhez a korszakról szerzett műveltséget és háttértudást „csak” eszközként használja. Olyan eszközként, mely segíti őt állításainak és világról gondolt igazságának minél szemléletesebb elmondásában.
Ezek közé tartozik például Horváth László Imre Lett este és lett reggel című 2014-es könyve is, mely főhőse, Klaus Arme vezető náci ideológus 1942 és 2013 között írt naplórészleteiből áll – egy olyan világban, ahol Németország nyerte meg a második világháborút. Vagy ezek közé tartozik Philip K. Dick Az ember a Fellegvárban című, 1962-ben megjelent tudományos-fantasztikus regénye is. Ebben az alternatív valóságban, azaz a regény világában a második világháborúból 1948-ban Japán és Németország került ki győztesen, és az ilyenkor bevett szokást érvényesítve a leigázott ellenfél, jelen esetben az Egyesült Államok területét felosztották egymás között. A szépen kiépített új diktatúrában azonban feltűnik egy S tova hányattatom, mint a sáska (egy korábbi kiadásban még Lassan vonszolja magát a sáska) című titokzatos könyv, mely egy olyan képzeletbeli világról szól, ahol minden éppen ellenkezőleg történt, azaz a háborút a szövetségesek nyerték meg Japán és Németország ellenében.
Ebből a sötét tónusú, sok szálon futó regényből – magyarul Gerevich T. András remek, ruganyos fordításában olvasható – készített nemrég teljes netes sorozatot az Amazon, melynek teljes első évadát pár napja, november 20-án elérhetővé is tették az interneten. Az atmoszférateremtő színekkel és képi világgal megtervezett sorozat – az első részek alapján – tobzódik a részletekben, egy-egy utcakép plakátjain vagy szobabelső tárgyain is hosszan el lehetne időzni, annyira finoman és áradó fantáziával kidolgozott az egész. Egy olyan világba kerülünk, ahol Hitlert Parkinson-kór gyötri, pozíciójára militáns tábornokok pályáznak, az amerikai nép hétköznapjait a diktatúra tölti ki és a terror nyomorítja meg – és az egész fölött ott lebeg a német–japán kényszerű szövetség törékenysége és a harmadik világháború lehetősége is. Ebben a világban tűnik fel a Sáska című film, mely egy alternatív világot és talán egy alternatív, de valóságos és létező dimenziót mutat be – lásd fentebb –, nem csoda, hogy betiltja a hatalom, s mindenkit üldözni kezd, aki csak kapcsolatba kerül vele, vagy szóba hozza.
S mi csak nézzük a sorozat epizódjait egymás után, és újra gyereknek vagy kamasznak érezzük magunkat, ahogy lassú hömpölygéssel ellep minket huszadik századunk és tulajdonképpen jelenünk teljes átrajzolásának fantáziája, a „Mi lett volna, ha…?” – bármilyen elkeserítő és komor is Az ember a Fellegvárban erre adott válasza.