Psychét olvasni, nézni, hallani minden körülmények között izgalmas élmény, várakozásra késztető, de ezúttal a közönség egy része számára meg is kétszereződött ez az érdeklődés. Hogy miért? Mert az elmúlt nyár egyik éjszakáján már megtörtént számu(n)kra a Psyché-csoda a gyulai vár mögötti lankás ligetben, ugyanezzel a szereposztással és közreműködőkkel. Az akkori, szabadtéri előadás a táj minden lehetőségét felhasználta, hatalmas teret játszva be mind horizontálisan, mind a mélység tekintetében, s a távol és a közel rétegei mozaikszerűen egészítették ki egymást. Ezzel a játéktérrel némileg ellentétben állt a finom szövetek lengesége, világossága, a legtöbbször csak utalásnyi díszletek. De életre kelt minden: a fákon az almák, a testen a ruha, a fiatal szereplőkön az első nagy szerep izgalma és lelkesedése. És játszott a rendező a megmutatással és elrejtéssel: a párhuzamosan történő számos esemény közül mindig más és más jelenetre esett a fény, és néha egy-egy cselekményszál egyszerűen eloldódott a sötétben. Meseszerű történés részeseivé váltak a nézők, mégis erős üzenet címzettjeivé, napokig nem bírván szabadulni a hatástól. Emiatt volt kérdés sokak számára, hogy mindezt vajon hogyan lehetséges „lefordítani” egy zárt színházi tér nyelvére. Hogy vajon létrejöhet-e még egyszer a varázslat?
A Kaszás Attila-terembe ugyanaz a díszlet- és jelmeztervező, Olekszandr Bilozub álmodta meg a tárgyi elemeket, ezért hangulatában, jelentésében a Gyulán látotthoz képest nem változott az összkép. Talán csak annyiban, hogy összerendezettebb, egymáshoz közelebb eső helyszíneken zajlanak az események, nagyobb mennyiségű textil bevonásával. De Vidnyánszky akkor sem mond le a párhuzamos jelenetekről, mindössze néhányat átformál. Hamarosan meglátszik: zártabb jelrendszerrel, de hitelesen kommunikál ez az előadás is, és tulajdonképpen nem szükséges a további hasonlítgatás, hiszen a színpad adta lehetőségekkel szintén meg tudja szólítani a közönségét.
Arra a kérdésre már sokkal nehezebb a válasz, hogy pontosan mi minden adja a Psyché titkát, nimbuszát. Weöres Sándor (késleltetetten felvállalt) szövegeként, az 1970-es években hatalmas botrányt keltett a mű, de az akkori indulatok természetesen csak a felszíni rétegeket érintették. Aztán a fokozatos lehiggadás meghozta a valódi sikert: a benne felfedezett számos esztétikai, irodalomtörténeti, etikai, szociológiai érték, érdekesség, trükk megszólította az olvasókat, majd rendre azokat a művészeket – a tánc (például Feledi János), a film (Bódy Gábor), a zene (Palya Bea) területéről –, akik értelmezni, továbbgondolni tudták a benne foglaltakat.
A színház a maga talán leginkább emberközeli minőségében mindig rizikót vállal a történet megjelenítésével, mégis elmondható, hogy ez a Psyché-előadás a Weöres Sándor költői merészségéhez méltó rendezői gesztussorozat. Olyan dráma zajlik a szemünk előtt, amely a botrányt maivá tudja tenni, s meglátja lényegét: hogy Psyché tulajdonképpen tünet. A hazug társadalomé, a porossá merevedett kanonizációé, az álszentségé, az egyoldalú történetmeséléseké. Azoké a sunyi elhallgatásoké, szemhunyásoké, amelyek aztán sorozatos félrelépésekhez, megaláztatásokhoz, vagy akár csecsemőgyilkossághoz vezetnek. Vidnyánszky Attila a Weöres által eleve idézőjelbe tett költői személyiséget még le is bontja: a hét női testbe és karakterbe oldott Psyché az értelmezés végtelen szabadságának a szimbólumává lesz; figyelmeztetve, hogy mindenkiben ott van a szabadság- és a szereleméhség, és az ezekért való lázadás. A világban a maszkulin értékek túlzott jelenlétének fricskája is a darab, a tabuké, anélkül, hogy a feminizmus himnuszává válna. A női psziché és testiség, az elszabaduló indulatok túlzó felmutatása nem öncélú: a figyelemkeltés mögött egyre több és több nyugtalanító kérdésréteg kínálkozik. És a válaszadás nemhogy nem egyszerű, de sokszor kínos, önelemzést is igénylő próbatétel. A darab mindegyik Psychéje hozzá tud adni valamit ehhez a nőképhez, s ahogy ezzel a rendező jelzi, hogy bárki lehet vagy lehetne ez a nő is, úgy az őt körülvevő társadalom tagjai is teljességgel esetlegesek. Csak Zedlitz báró (Psyché férje) és Ungvárnémeti Tóth László (költőtársa, tanítója és plátói szerelme) karakterei rögzítettek, azok sem teljes mértékben. Épp a tünékenység, a személyiségjegyek szétosztása miatt nehéz kiemelni az alakításokból: női vonalon Barta Ágnes hangsúlyos jelenléte semmiképp sem feledhető – az elszabadult bujaságot talán ő formálja meg a legárnyaltabban; a „fiúk” közül Ungvárnémeti reális alapokon is nyugvó alakját Fülöp Tamás idézi meg egyedi művészi erővel.
Megéri ezzel az élménnyel merülni le korunk pszichéjének mélyebb rétegeibe.