– Nincs már hely? – kérdeztem egy vonatfolyosón álldogáló férfit, felszállva egy migránsokkal teli vonatra szombat este a Kelenföldi pályaudvaron. Kell ugyan helyjegy, de az azon szereplő adatok tájékozódásra sem alkalmasak. A vasúti kocsik tömve vannak, de ez még elvisz nyugat felé, a következő talán még zsúfoltabb lesz. – Hely lehet, hogy van, de a szag elviselhetetlen – válaszolta zavartan nevetve a férfi.
Hegyeshalom messze van, s hiába volt tömeg, két család is ölébe vette a gyerekét, hogy a magyar újságíró, a ritka nem bevándorlók egyike ülve utazhasson. A család Szíriából érkezett. A vagon hangos volt a Facebook- és Whatsapp-értesítések hangjától, minden konnektorból telefontöltő lógott, mindenki csetelt, skype-olt, megosztott. – Mindenki tudja, mi zajlik ma Szíriában. Vagy lelépsz, vagy meghalsz – mondja egy szakállas, harminc körüli férfi. A mellette ülő, feltűnően szép arcú, fejkendős nő egy hároméves kislányt tartott az ölében, bátyja általános iskolai éveinek végén jár, egykedvűen rakja ki a Rubik-kockát. Jól öltözöttek, papírokkal, közel egy hónapja úton. Megmutatták a fényképeiket a tömött gumicsónakról, amelyen átcsempészték őket Törökországból egy görög szigetre. – Öt napig vártunk egy erdőben erre a gumicsónakra, a csempészek nem sok pénzt hagytak a zsebünkben. Őrület – nevetett a férfi.
Győrnél ismét megrohamozták a vonatot, újabb hatalmas csoport szállt fel, úton az áhított nyugat felé, hangosan, izzadtan és elégedetlenkedve. A lefátyolozott nők kisgyerekeket cipeltek, a férfiak kiabáltak, leültek a széktámlákra, lefeküdtek a földre. A szép szír nő fintorából kiderült, pontosan ugyanúgy idegenkedik ettől a jelenségtől, mint bárki más. Győr után már csak két magyar maradt a vagonban, a többi mind bevándorló, vagyis Magyarországon átrohanó migráns, akinek fogalma sincs, mit kellene tenni, s mi vár rá. Lehet, hogy átszállhatnak a Bécs felé tartó vonatra, de nincs kizárva, hogy le kell szállniuk s át kell gyalogolniuk a határon. Egy távolabb ülő férfi is megpróbált bekapcsolódni a szírekkel folytatott beszélgetésbe, gyenge angollal. – Ő nem tud angolul, ő nem szír – hallatszott a szír honfiúi büszkeség a nyelvzsenik nemzetéről, rávilágítva arra is, hogy nem minden bevándorló érkezik az aleppói pokolból a német riviérára, ahol majd valami szép dolog történik velük. Egyesek ott élő rokonokról beszéltek, de sokan csak azt hajtogatták vigyorogva: „Beautiful life.” Az élt a fejükben, hogy Angela Merkel német kancellár várja őket, és mindannyiuk esetében lefolytatja a menekültjogi eljárást. De a gyönyörű életre még várniuk kell.
Egyszer csak megállt a vonat, se rendőr, se ellenőr, csak egy sötét állomás, a GPS szerint Hegyeshalom. A másik magyar, egy fizikushallgató kiabálva informálta az értetlenkedő menekültekkel teli vagont, hogy itt le kell szállni. Sötét volt, hideg, és senki nem tudott semmit. Az európai arcúakat a rendőrsorfal átengedte egy másik peronra, amelyről a müncheni vonat indulását várhattuk – hiába. A menekülteknek a másik irányba kellett menniük, gyalog a határig, majd tovább, Angeláig.
– Ennyire nyugatra még nem értek el – mondta nyugtató célzattal egy idős német jegyellenőrnő tizenkét órával később Passaunál. De azt is megtudtam tőle, hogy a németek nem várják ölbe tett kézzel a menekültek érkezését, ők maguk is menekülnek, mégpedig Ausztrália és az Egyesült Államok felé. – Ennyi embert nem tudunk befogadni, ez így már nem a mi országunk – magyarázta. – A nyugdíjamat ezek után biztosan nem fogja a kormány megemelni, hiszen kell a pénz a menekültek ellátására. Én is elkezdtem szervezni az utamat az Egyesült Államokba, ahol a barátaim élnek.
A döntését nem vitattam, tudva, hogy csak idén 700 ezer menekült indult útnak Európa felé, és további milliók készülnek elhagyni a török, a libanoni és az iraki menekülttáborokat. – Azt gondolják, itt minden fenékig tejföl, de mi lesz, ha rájönnek, hogy nem ezt várták, és elkezdenek elégedetlenkedni, erőszakoskodni, robbantgatni? Mi ezt nem várjuk meg – mondta a menekülők elől menekülő, majd biztatóan megveregette a vállamat, és jó utat kívánt. Nyugat felé.