Hetek óta egyre erőteljesebb fenyegetésekkel próbál egymásra licitálni Észak-Korea és az Egyesült Államok: Phenjan a minap a Guam nevű, amerikai katonai bázisnak otthont adó csendes-óceáni sziget megtámadásával fenyegetőzött, miközben Washingtonban elkészítették az Észak-Korea elleni megelőző csapás részletes terveit arra az esetre, ha Donald Trump amerikai elnök úgy dönt, elrendeli a támadást a kommunista diktatúra ellen.
A történelemben ugyanakkor nem egyedülálló a mostani intenzív kardcsörtetés, sőt, néhány évtizeddel ezelőtt a mostaninál sokkal kiélezettebb helyzetek is előfordultak. Csoma Mózes Korea-kutató lapunknak elmondta, hogy a jelenlegi adok-kapok tulajdonképpen teljes mértékben illeszkedik abba a narratívába, amely a hidegháború vége, azaz a 90-es évek óta zajlik. A mostani retorikai kirohanásokat ráadásul nem szabad függetleníteni attól, hogy a következő hetekben, pontosabban augusztus végén és szeptember elején – mint több évtizede minden évben – az amerikaiak ismét megtartják közös, Ulchi-Freedom névre keresztelt hadgyakorlatukat Dél-Koreával, amelyre Phenjan válaszul rendre a második koreai háború kirobbanását vizionálja – magyarázta a szakértő.
Az amerikai–dél-koreai hadgyakorlat tehát évről évre felerősíti a phenjani retorikát, amelynek üzenete a 90-es évek óta ugyanaz: a Magyarországnál másfélszer nagyobb, 23 milliós lakosságú ország erősnek, veszélyesnek és félelmetesnek akarja láttatni magát. Csoma Mózes szerint Phenjan ennek azért érzi szükségét, mert a koreai háborúnak véget vető 1953-as fegyverszüneti megállapodás megkötése óta tart attól, hogy az Egyesült Államok bármikor lerohanhatja. Végtére is a fegyverszünet a mai napig érvényben van, a háborút hivatalosan máig nem zárták le – magyarázta a kutató.
Az sem mellékes, hogy Phenjan látta, hogyan avatkozott be Washington Irakban és Líbiában, másrészről pedig azt is, hogy Barack Obama adminisztrációja milyen megállapodásokat kötött Kubával és Iránnal. A mindenkori phenjani vezetés tulajdonképpen pontosan az utóbbi paktumokhoz hasonló megegyezést szeretne kizsarolni, és a háborút lezáró békeszerződést is Washingtonnal kötendő kétoldalú megegyezésként képzelik el. Egy ilyen kétoldalú megállapodás lényegében az ország legitimációját jelentené – tette hozzá Csoma Mózes.
Arra a kérdésre, hogy mennyire kell tartani a Kim Dzsong Un észak-koreai elnök offenzív habitusából fakadó kirohanásoktól, Csoma Mózes úgy válaszolt: bár a propagandagépezet képein Kim legtöbbször egyszemélyes vezetőként jelenik meg, Észak-Koreát sokkal inkább gondosan megtervezett döntések irányítják, amelyeket a katonai vezetés és a párthierarchia közösen készít elő. Az egyetemi tanulmányait Svájcban végző, a nyugati gondolkodást tehát jól ismerő Kim Dzsong Unnak inkább jóváhagyó szerepe van, a médiában terjedő nézetekkel ellentétben tehát nem az észak-koreai vezető hangulata irányítja az eseményeket. Érdemes szem előtt tartani, hogy Észak-Korea pontosan tudja, hogyan működik a nyugati média: egy olyan hír például, mint Guam megtámadásának terve, garantáltan világszerte címlapokra kerül, Phenjan pedig tudja, hogy minél nagyobb feszültséget gerjeszt, annál nagyobb a valószínűsége a pozitív végkifejletnek.
Sztoikus nyugalom Guamon
Guam az Egyesült Államok legtávolabbi területe a Csendes-óceánon. A sziget, ahol amerikai katonai bázis működik, légvonalban 3400 kilométerre fekszik Észak-Koreától, s így földrajzilag közelebb van Ázsiához, mint az Egyesült Államok többi területéhez. A szigeten 162 ezer ember él és 6 ezer amerikai katona szolgál, a guami bázison jelenleg hat B–1B típusú nehézbombázó állomásozik. Észak-Korea egyébként nem először fenyegeti Guamot, így a helyiek a mostani kardcsörtetést is csendes belenyugvással fogadták. – Ha megtörténik, hát megtörténik – mondta sztoikus nyugalommal egy bevásárlását intéző huszonéves lány. – Egy kis szigeten élünk. Sehova sem tudunk elbújni egy esetleges támadás elől. (MTI)