Sanghaj, Hongkong, Szingapúr, Japán, Dél-Korea – ez az első öt ország vagy tartomány az idei PISA-felmérés szövegértési tesztjében. A matematikai rangsor sem különbözik sokban, ott Sanghajt Szingapúr, Hongkong, Tajvan, Dél-Korea, Makaó és Japán követi, az első nem távol-keletiként a liechtensteini diákok számoltak olyan jól, hogy utánuk ők következtek. A tekintélyt parancsoló lista egyértelműen mutatja a Távol-Kelet fölényét a világ többi részéhez képest, de a sikert nem adják ingyen, ahhoz nagyon keserves út vezet, s egyáltalán nem biztos, hogy megéri. Az említett országok oktatási rendszere a szóban forgó felmérésen való eredményes részvételt célozza, ezért arra készíti fel a diákokat, hogy a fontos teszten jól teljesítsenek. A felkészülési fázisokat központilag mérik, amely azt eredményezi, hogy a gyerekek megállás nélkül készülnek, a tanároknak pedig egyre kevesebb szerep jut.
„Aggódom amiatt, hogy a hongkongi iskolák olyanok lesznek, mint a Foxconn gyárai. Mindent szigorúan ellenőriznek. A munkások úgy dolgoznak, mint a gépek” – hasonlította össze egy nyugdíjas iskolaigazgató, Leung Ki-csong az aggasztó jövőképet a tajvani óriáscég üzemeivel, ahol többször történtek öngyilkosságok a túldolgoztatás miatt. A diákok hasonló helyzetben vannak, figyelembe véve az otthoni és a regionális vetélkedést.
Egy koreai diák gyermekkora nagyjából hatévesen véget ér, hiszen az iskolát nem lehet könnyedén venni. Az osztálytársak egymás riválisai, közösen haladnak felfelé, az áhított cél, a legjobb egyetemekről származó diploma felé. Ez azonban azt jelenti, hogy már az általános iskolában folyamatosan különórákra kell járni, a tanulók reggeltől késő éjszakáig tanulnak, az érettségi közeledtével egyre többet, napi négy-öt óra alvás mellett.
Dél-Korea a háborút követően koldusszegény ország volt, amely még Etiópiától is kapott segélyt, ebből az állapotából a szigorú fegyelem és a nagyon koncentrált oktatás emelte ki. A nagyon sikeres versenyistállók azonban nemcsak jó mérnököket képeznek, hanem együtt járnak a borzasztó magas öngyilkossági aránnyal a fiatalok körében, és az alacsony születésszám is ennek eredménye. Egy átlagos koreai család ugyanis egyszerűen nem engedheti meg magának két gyerek iskoláztatását. A rendkívül magasan képzett szakemberek azonban nem tudnak feltétlenül elhelyezkedni, a rengeteg egyetemi diplomával rendelkező fiatalok végül munka nélkül maradnak, míg az alacsonyabb végzettséget megkövetelő szakmákban munkásokat keresnek, akikből mindig kevés akad Koreában.