A hatékony propagandagépezetének és a külföldön működésbe lépő magányos harcosainak köszönhetően az egész világot félelemben tartó Iszlám Állam elvesztette erejét: nyár eleje óta folyamatosan érkeznek hírek a terrorszervezet területi veszteségeiről Szíriában, miközben Irakban gyakorlatilag minden jelentős bázisukat elveszítették a dzsihadista harcosok.
A 2014-ben virágkorát érő, közel százezer harcossal rendelkező terrorkalifátus mostanra tehát szinte teljesen összezsugorodott, a probléma csak az, hogy a jelek szerint nem a béke lép a helyébe, hanem a szíriai polgárháborúba mindeddig milliárdokat invesztáló regionális és nemzetközi nagyhatalmak geopolitikai játszmája. A 2011-ben kirobbant konfliktusban egymással szemben álló nagyhatalmak csatározásában, illetve a helyi szövetségeseiken keresztül vívott proxiháborúban ugyanis éppen azért nem körvonalazódik még most sem a megoldás, mert minden résztvevő a saját – politikai és gazdasági – nyereségének maximalizálására törekszik, miközben a háttérben összeegyeztethetetlen érdekellentétek húzódnak.
A konfliktus rendezésének időközben két hivatalos fóruma is kialakult, egymással párhuzamosan: az egyik Genfben az ENSZ égisze alatt, míg a másik Oroszország, Törökország és Irán vezetésével a kazah fővárosban, Asztanában. Érdekesség, hogy bár Bassár el-Aszad szíriai elnök kormánya mindkét fórumon képviselteti magát, az asztanai és a genfi tárgyalásokon más-más ellenzékiek vesznek részt, átfedés pedig nem sok van a két színtér között. Az ENSZ egyébként megfigyelőként részt szokott venni az asztanai tárgyalásokon is, a világszervezet aktivitása, illetve azok sikere azonban eltörpül Teherán, Ankara és Moszkva szorgalma mögött, ami nem meglepő, hiszen az Asztanában ülésező csoport minden tagja rendkívül ambiciózus geopolitikai célokkal vállalt magára közvetítői szerepet a szíriai konfliktusban.
Moszkva a kezdetektől fogva azon munkálkodik, hogy Aszadot mint legerősebb közel-keleti szövetségesét hatalmon tartsa, és biztosítsa a szíriai kormányerők katonai befolyását a térségben. Az ország nyugati részén található Latakia tartományban ráadásul egy rendkívül fontos katonai légibázist is kiépített Oroszország, emellett pedig egy tengerészeti bázist is létrehoztak Tartus városában, ezekkel pedig alaposan megerősítette térségbeli pozícióját.
Törökország – az öböl menti monarchiákat leszámítva – a konfliktus kezdetétől fogva a lehető legtöbb pénzt áldozta Aszad elnök megbuktatására, azonban körülbelül két éve Recep Tayyip Erdogan török elnök rájött arra, hogy ez a küzdelem hiábavaló, ezért inkább stratégiát váltott: 2015 végétől sokkal inkább arra törekszik, hogy stabil, török befolyás alatt álló zónákat építsen ki a polgárháború sújtotta Szíriában.
Hogy Ankara beszállt a szíriai hatalmi játszmába, nagyrészt az Egyesült Államoknak is köszönhető, Washington ugyanis a kurdokban lelt szövetségesre az Iszlám Állam elleni harcban. Ankara szemét a kezdetektől szúrta, hogy az amerikaiak fegyverrel is támogatják a törökök által terroristaként számon tartott kurdokat, ennek pedig az lett a következménye, hogy Törökország nem a NATO-szövetségesében, azaz az Egyesült Államokban talált barátra, hanem Vlagyimir Putyin orosz és Haszan Róháni iráni elnökben.
Irán szintén a kezdetektől fogva támogatja a szíriai elnököt, ami ugyancsak nem meglepő, hiszen a perzsa államnak kevés barátja van a Közel-Keleten: Teherán számára az iszlám síita ágához tartozó alavita Aszad fontos szövetséges a regionális riválisokkal, vagyis főként Szaúd-Arábiával és Izraellel szemben. Az Egyesült Államok szerepe pedig leginkább meghatározatlan. Bár Washington oroszlánrészt vállal az Iszlám Állam elpusztítására irányuló küzdelemben, elemzők szerint még mindig nem látszik körvonalazódni semmiféle stratégia, ami Donald Trump amerikai elnök szíriai politikájára utalna.