Egy idióta vagyok, hogy hittem ebben az országban – magyarázza a láthatóan feldúlt Archie a londoni parlament tövében. A brit egyetemista kabátján még mindig ott van az „I’m in”, azaz „Bent vagyok” kitűző, amit a népszavazást megelőzően az uniós tagságért kampányolók osztogattak.
Kicsit szentimentálisan közli, hogy még az időjárás is a britek hangulatát tükrözi, hiszen egészen a referendumig ítéletidő uralkodott, ma pedig hét ágra süt a nap.
Mintha az égben is új időszámítás kezdődött volna – kesereg, majd megkérdezi, hogy láttam-e a statisztikákat, mert az Egyesült Királyságot bizony a vidékiek és az idősek szavazták ki az EU-ból.
– Húsz éven belül úgyis halottak lesznek, de előtte a mi jövőnket még tönkreteszik – mondja mérgesen, majd elindul a munkahelyére, hogy az irodában „elterelhesse a gondolatait”.
A londoni fiatalok valóban úgy fogják fel a sorsdöntő népszavazás eredményét, mintha csatát vesztettek volna az idősek ellen. Freya, a szintén húszas éveiben járó lány azt hangoztatja, hogy rossz érzés fogta el, amikor 23-án belépett a szavazóhelyiségbe.
„Behúztam az X-et, és tudtam, hogy abban a percben nem csak Londonban és nem csak a saját barátaim voksolnak. Hiába láttam a közösségi oldalakon az uniópártiak támogatottságát, az csak a saját környezetem volt” – magyarázza. A fiatal nő szerint nem leegyszerűsítő azt állítani, hogy a szigetország kettészakadt, és csak a fiatalabb, városi, felvilágosult réteg szavazott Brüsszelre.
– Nincs elég információjuk, nem elég tanultak – állítja a vidékiekről. Saját brit barátaim szintén csalódottak, Jack és menyasszonya máris nyaralást akarnak foglalni Görögországban, hogy addig élvezhessék az uniós mozgásszabadságot, amíg lehet.
– Utána ki tudja, lehet, hogy Skóciába költözünk – viccelődnek.
Londonban első ránézésre semmi nyoma, hogy a britek történelmi jelentőségű döntésébe akár két unió is belebukhat. A Big Ben lábánál tolonganak a hivatalnokok, az egyenruhás gyerekek pedig sietnek az iskolába. Hamarosan egy csoport kamerás tűnik fel, az egyik riporter a „lemondott” szót kiabálja a telefonba, majd továbbszaladnak a metró felé.
Nem csak a külföldi újságírókat zaklatja fel a Brexit, a helyiek is az uniós tagság feladásáról beszélnek. A vonaton két, Metro újságot szorongató hölgy a „Mit szólsz?” kérdéssel köszönti egymást. A velem szemben ülő, idősödő úr hatalmas mosollyal kérdezi, hogy szavaztam-e csütörtökön.
Elmondja, hogy ő bizony a kilépésre szavazott, és élete legszebb napja a mai. Még meg sem szólalok, amikor a szomszédos ülésen egy fiatal srác rászól a férfira. „Büszke lehet magára” – mondja, majd hozzáteszi, hogy a hasonlóan gondolkodó britek miatt rasszista és fasiszta az Egyesült Királyság.
A borvirágos orrú úr hajthatatlan, szerinte csak földrajzilag tartoznak Európához, de a Brexit után már az egész világ a szigetország gazdasági és politikai partnere lehet.
Hamarosan a bevándorlásra terelődik a szó. Az uniókritikus férfi elmondja, hogy csakis a brit állampolgárságúak támogatásával lehet felvirágoztatni az országot. Vitapartnere elveszíti a fejét, és azt kérdezgeti, hogy a férfi ismer-e itt élő bevándorlókat, mert valójában az ő tehetségük is kell az Egyesült Királyság jövőjéhez.
„Senki nem mondta, hogy most végleg lezárjuk a határainkat!” – válaszol az öregúr, miközben az egész vagon a párbeszédet hallgatja. Szerinte a britek csütörtökön nem Európára, hanem az Európai Unió intézményeire mondtak nemet, ha a többi tagállam nem érti az üzenetet, az az ő bajuk.
A briteket megosztja a népszavazás eredménye, de abban egyetértés uralkodik, hogy David Cameron miniszterelnöknek a Brexit bekövetkeztével le kellett mondania. „Annyira nem rossz politikus, hogy így érjen véget a karrierje, de nem volt más választása” – mondja egy török származású taxisofőr.
A már az Egyesült Királyságban született férfi szerint az uniós távozással gyakorlatilag Boris Johnson fejére került a korona.
„Nem kell érteni a politikához, hogy tudd: ő következik – jelenti ki, bár csupán a rádióban hallottakból következtet erre. Arra is felhívja a figyelmemet, hogy fiatalok tucatjai vonulnak Johnson lakásához, hogy ott tiltakozzanak a Brexit ellen. A sofőr szerint a szigetország huszonévesei indulatosak és lázadók, de a többi britről sincs túl jó véleménye. Mint mondja, „imádják a saját szabályaikat”, ezért egyáltalán nem lepte meg a referendum kimenetele.
Cameron utódjaként a londoniak kivétel nélkül expolgármesterüket említik.
„Nagyon szégyellem, de nekünk is van egy Donald Trumpunk” – kesereg az egyetemista Archie. A fiút megrémiszti, hogy míg az amerikai ingatlanmágnás valószínűleg nem kerül majd hatalomra, az Egyesült Királyság önként és dalolva ülteti a miniszterelnöki székbe Johnsont.
„Cameron tehet mindenről. Minek akarta a népszavazást? Nem jó ötlet a nép véleményét kérni ilyen fontos kérdésben” – állítja. Amikor Nigel Farage-ról, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának bevándorló- és iszlámellenes vezetőjéről kérdezem, elkerekedik a szeme:
„Ha Nigel Farage a kormányzás közelébe kerül, skót állampolgárságot fogok kérni. Nem viccelek! Lehet, hogy így európai állampolgár is maradok. Hajrá, Skócia!”
Tegnap hajnalban nemcsak a brit egyetemisták, hanem az Egyesült Királyságban élő uniós bevándorlók rémálma is valóra vált. A sarki kávéház bolgár pincérnője már kora reggel sóhajtozva szolgál fel. Mint mondja, kénytelen volt kapcsolatba lépni az otthoniakkal, és megszervezni a hazaútját.
Arra a feltevésre, hogy az itt élők nem lesznek hazaküldve, csak rázza a fejét, és azt szajkózza, hogy nem tudhatom. A fiatal lány meggyőződése, hogy a britek haza akarják hívni külföldön élő állampolgáraikat, ezért küldik majd haza az itt lévő bevándorlókat.
„Ők nem fognak neked kávét főzni” – mondja tört angolsággal. A szomszédos vietnami étterem tulajdonosát kevésbé lepte meg a Brexit. Meglepetésemre büszkén meséli, hogy ő maga is a kilépésre szavazott, hiszen zavarják az „új bevándorlók”. A brit állampolgársággal rendelkező férfi szerint akkora versenyt jelentenek a frissen érkezők, hogy egykori migránsként ma már inkább korlátozná a bevándorlást:
„Nem érdekem, hogy többen jöjjenek. Nemcsak Európából, hanem máshonnan sem.” Az étteremben alig dolgozik ázsiai, sőt a munkavállalók zöme közép-európai. Ennek ellenére a férfi nem aggódik az üzlet jövője miatt. Szerinte az alkalmazottai hiába tartanak a szigorúbb brit bevándorláspolitikától, a már itt élőknek semmi hátrányuk nem származik a Brexitből.
A londoni magyarok között is van, aki fél a referendum következményeitől. A huszonéves Máté viccelődve nyugtatja magát, hogy van még pár éve Londonban, mielőtt Brüsszel és London egyezségre jut a bevándorlást illetően.
Mára a fiú egész családja az angol fővárosban él. Amikor arról kérdezem, hogy gondolkozik-e a hazaköltözésen, közli, hogy – akárcsak több ezer magyarnak – neki már itt van a haza.
„Bármi történjék, maradok” – jelenti ki. A bizonytalanság másokat is tanácstalansággal tölt el. A szintén magyar állampolgárságú Hédi alig fél év múlva megy hozzá brit vőlegényéhez. A népszavazás a lány számításait is keresztülhúzta, ő például nem érti, hogy az évek óta az Egyesült Királyságban élők miért nem voksolhattak csütörtökön.
„Biztosan az EU-tagságra szavaztam volna, akárcsak a vőlegényem. Nem vagyunk a bezárkózás hívei” – mondja a huszonéves lány, akinek a családtagjai már el is kezdtek útlevelet igényelni, hogy biztosan eljussanak az Egyesült Királyságban tartandó lagzira.
A két éve a szigetországban élő Lívia már kevésbé pesszimista. Ő tisztában van vele, hogy egyik napról a másikra nem küldhetik haza, és a jogai sem korlátozhatók.
Egy másik lány arról mesél, hogy saját szomszédságában is magyarok élnek, akik az eredményhirdetés után kétségbeesetten kopogtak be hozzá, és a tanácsát kérték+ a hazaköltözést illetően. Lívia szerint az interneten terjedő rémhírek nem könnyítenek a helyzeten.
Egyesek szerint nem kapnak többé szociális juttatásokat, vagy idő előtt be kell fejezni az egyetemet – ezek a llegnagyobb félelmek.