Myriam El Khomri francia munkaügyi miniszter még tavaly novemberben hirdette meg reformterveit. Az erről szóló törvénytervezetet Christophe Sirugue szocialista képviselő nyújtja be a parlamentnek, s a jövő héten fogja tárgyalni az alsóház. A reform célja, hogy – az eddigi merev szabályozással szemben – megkönnyítse a munkaerő-felvételt a vállalatoknak, amitől a kormány a makacsul 10 százalék fölött álló munkanélküliség mérséklődését várja – vázolja a szándékot az Euronews.
A terv ellenzői ennek éppen az ellenkezőjétől tartanak. Ha a javaslatokat elfogadják, lehetővé válik, hogy a franciák 48 órát dolgozzanak egy héten, illetve 60-at kivételes engedéllyel – ám hivatalosan továbbra is megmarad a 35 órás munkahét. Az elképzelések szerint a munkaórák számát háromhavonta átlagolnák, azaz egy alkalmazott dolgozhat 48 órát az egyik héten, míg mondjuk 22-t a másikon. Jelenleg a francia munkaadóknak lehetőséget kell adniuk a dolgozóknak, hogy folyamatosan 11 órát pihenjenek két munkanap között, s követelmény az is, hogy a munkahét végeztével 35 órát pihenhessen a dolgozó. Az új javaslat viszont lehetővé tenné, hogy szétválasszák a két munkanap közötti 11 órás pihenőidőt, ám csak azokra vonatkozhat a felmentés, akik napibéren dolgoznak, illetve külön megállapodást kötnek a munkaadóval. Ez a változtatás nem megy szembe az európai uniós direktívával, amely ugyan szintén előírja a 11 órás pihenőidőt, ám azt nem szabja meg, hogy az egybefüggő legyen.
A túlóradíj is veszélybe kerülhet. Jelenleg a legtöbb francia vállalat fix túlórabért fizet: ennek mértéke a ledolgozott első 8 óra után plusz 25 százalék óránként, azon felül pedig plusz 50 százalék. Ám ha egy-egy iparágon belül vagy egy cég és a szakszervezet között más megállapodás születik, a túlórabért alacsonyabban, például 20 százalékban is meghatározhatják, de 10 százalék alá nem mehetnek – s ez még mindig luxus más európai országokhoz képest.
Az új törvénytervezet nem említi a túlóradíjakat, viszont lehetőséget ad a vállalatoknak, hogy saját maguk jelöljék meg, mennyit fizetnek, figyelembe véve az iparági jellemzőket. Így jó eséllyel rosszabbul járnak a munkások, ám még akkor is többet kapnak sok más európai ország dolgozóinál, ha csak a minimum-túlórapénzt utalják nekik. A munkavállalók attól is félnek, hogy ezentúl könnyebben az utcára kerülhetnek. A reformok értelmében ugyanis a munkaadó gazdasági indokokkal is megválhat dolgozóitól, például ha legalább négy negyedévben csökkennek a megrendelései. A reformok felső határt szabnak a végkielégítésnek is. A francia kormány szerint egyes vállalatok azért nem vesznek fel több dolgozót, mert attól tartanak, hogy az esetleges elbocsátáskor hosszú és költséges perek elé néznének. Ha elfogadják a reformtervezetet, a végkielégítés maximum 15 havi bér lehet.
Azt Christophe Sirugue képviselő is elismeri, hogy a tervezetnek vannak még vitás pontjai. Finomítani kell például azon, hogy könnyebben elbocsátható legyen-e a dolgozó szűkös időkben vagy akkor, ha a vállalatnak nem Franciaországban, hanem külföldi részlegeiben megy rosszul. Nyitott kérdés az is, hogy különadóval sújtsák-e az ideiglenes munkaszerződéseket – ennek célja az lenne, hogy kötetlen idejű szerződések kötésére szorítsák a vállalatokat.
Párizs már csak azért is át akarja nyomni a reformot, mert a szerkezeti változtatások felgyorsítását ígérte az Európai Uniónak cserében azért, hogy Brüsszel lazábban kezelje a deficitcsökkentési határidőt. Jövőre elnök- és parlamenti választás lesz, Francois Hollande államfőnek így kevés az ideje a reformoktól várt növekedésösztönzés elindítására.