Keddre virradóra meghalt a nyolcvanas évek panamai diktárora, Manuel Antonio Noriega. A 83 éves volt vezető agytumorral került kórházba a panamai börtönből márciusban. Noriega nevét számos panamai család a mai napig szomorúan ejti ki: vezetése alatt gyakoriak voltak az eltűnések, különösen ha ellenzéki gondolkodású fiatalokról volt szó. A diktátor később sem enyhült meg, élete végéig tagadta bűnösségét. „Elnézését kérem mindenkinek, aki sértve, megalázva vagy megkárosítva érzi magát kormányom intézkedései, a feletteseim megrendeléseinek teljesítése vagy a beosztottjaim tevékenysége miatt” – nyilatkozott 2015-ben egy tévéinterjúban. „Egy bocsánatkérés, amely nem ismer bűntudatot” – írta róla akkor a TVN Panamá csatorna híroldala. Noriega felbolydult társadalmat és nyílt sebeket hagyott maga után: vezetésének emlékét 109 kereset őrzi az ENSZ Amerika-közi Emberi Jogi Bizottságának asztalán, és számos család, amelyeknek még mindig nem szolgáltattak igazságot.
A részben amerikai származású Noriega az 1980-as évek elején került hatalomra Panamában, a korábbi diktátor, Omar Torrijos Herrera halála után. Az USA katonai kiképzésében részesült férfi az Egyesült Államok teljes bizalmát élvezte, együttműködött a Központi Hírszerző Ügynökséggel (CIA), miközben – mesztic lévén, barna bőrszíne miatt – az alsóbb osztályok körében is népszerű volt. Intézkedéseivel a legszegényebb rétegeket támogatta, komoly segítséget nyújtott az USA-nak a régióbeli antikommunista erők támogatása terén. Amerikai fegyvereket juttatott Kolumbiába és Nicaraguába is. Az USA cserébe elnézte neki, hogy droggal kereskedik és önkényesen gyakorolja a hatalmat. Noriega mindig is saját érdekeit tartotta szem előtt, kettős játékot játszott. Miközben kémkedett az USA-nak, komoly üzleteket bonyolított le, elsősorban fegyvereket adott el a kommunista rezsimeknek, és Amerika-ellenes hangulatot keltett az országban.
Panama, amely a csatorna megépítése óta az Egyesült Államok függésében élt, ekkoriban a térség leggazdagabb államának számított, a GDP 75 százaléka a szolgáltatóiparból származott. Ironikus módon míg az amerikai pénzből megvalósuló gigabefektetés hozta el ezt a viszonylagos jólétet az országba, folyamatosan jelen volt az Amerika-ellenesség mint a nacionalizmus fő mozgatórugója. A lakosság nagy része így látszólag támogatta a korábbi USA-ellenes rezsimet, amely – még Torrijos diktátorral – először hozta el a nép hangját a vezetésbe a korábbi fehér elitből származó elnökök után. Az első sokk akkor érte a panamaiakat, amikor az egyik népszerű ellenzéki vezetőt, Hugo Spadaforát brutálisan meggyilkolták, és a halála közvetlenül kötődött Noriega rezsimjéhez. A diktátornak sikerült elkerülnie a felelősségre vonást, ám nyílt demonstrációk indultak a civil vezetésért. 1987-ben egy nyugdíjazott magas rangú tiszt, Roberto Díaz Herrera ezredes kitálalt Noriegáról: az előző elnök repülőbalesete, drogcsempészet, korrupció, választási csalás – mind szerepelt a listán. Az eseményt tüntetések követték, a rendőrség brutálisan oszlatta a tömeget.
Ez volt az a pont, amikor az Egyesült Államok vezetése úgy döntött, jobb Panamát demokratizálni. Innentől folyamatos volt a kontroll, és próbálták Noriegát eltávolítani: titkosszolgálati eszközökkel, bírósági ítélettel, puccsal, gazdasági intézkedésekkel, sőt még az ország amerikai bankokban elhelyezett pénzügyi eszközeit is befagyasztotta. Noriega azonban ellenállt. Még az 1989-ben elvesztett választások után sem mondott le a hatalomról, hanem hadiállapotot hirdetett. Ez már a Fehér Háznak is sok volt, így amerikai beavatkozással végül az ellenzék kezébe került a hatalom, a vatikáni nunciatúrára menekült Noriegát pedig Miamiban elítélték. A diktátor azóta amerikai és francia börtönökben is ült, végül Panamába került. Az ország nem fogadta tárt karral: a lehető leghosszabb, húsz év börtönbüntetésre ítélték, amelynek a halála vetett véget.