Az orosz forradalmárok a múltat akarták végleg eltörölni, nem csak a cárizmust. Az értelmiség, az üzletemberek és a szakemberek legjavát Lenin emigrációba kényszerítette. Halála után egy évtizeddel pedig Sztálin mészárolta le azt a középparasztságot, amely még értett a földműveléshez.
Az orosz társadalom egy része mélységesen gyűlöli a bolsevikokat annak az Orosz Birodalomnak a tönkretételéért, amelynek harmadik legnagyobb városa Varsó volt, és a világ GDP-jének több mint 5 százalékát adta, megelőzve az akkori Németországot. Méghozzá nemcsak a nemzeti termék összértékét, de gyarapításának ütemét tekintve is.
A másik szárny a cár és környezete ostobaságát hangsúlyozza, mivel szerintük képtelenek voltak megbirkózni azzal a társadalmi feszültséggel, amelyet a dinamikus gazdasági fejlődés gerjesztett. De ne feledkezzünk meg azokról sem, akik ma is szentül meg vannak győződve arról, hogy az egész októberi forradalom csak a Nyugat-barát értelmiség aknamunkája miatt valósulhatott meg, akik galádul elárulták a cárt és Oroszországot.
A hatalom is jól érzi a társadalom megosztottságát, és mivel nem forradalmi, hanem természetes fejlődési úton, vagyis nem revolúciós, hanem evolúciós módon akarja az országot a 21. századba átvezetni, már több mint egy évtizede nem is ünneplik november 7-ét. Helyébe a három nappal korábban tartott népi egységnap lépett, amely a kommunista múlttal kapcsolatos nézetkülönbségek áthidalására lenne hivatott.
A sors iróniája azonban, hogy az orosz vezetés átvette azt a vezérelvet, amely végül is győzelemre segítette a bolsevikokat. Lenin annak idején egy egységes, mindenkitől határozottan elkülönülő ideológia és program mellett kardoskodott. A Kremlhez közeli propagandisták pedig ma a Nyugattal szembeni alternatív civilizációként fogalmazzák meg Oroszországot.
Aligha lehet kétséges, hogy az orosz vezetés nem másolhatja le a nyugati modelleket, mert azok soha nem fognak gyökeret ereszteni egy eltérő történelmi és szellemi hagyományú, hatalmas területű, erejére és eredményeire büszke országban. De még Oroszország sem elég erős ahhoz, hogy szembe menjen a globalizációval. Vagyis Moszkva legfőbb feladata egy azzal összeegyeztethető modell kialakítása lenne. Ehhez elsősorban szavatolni kellene azt, hogy a forrásokhoz és a piachoz a hozzáférést a törvények és a tehetség, nem pedig a felülről osztogatott privilégiumok határozzák meg.
Létre kellene hozni emellett egy olyan kis- és középvállalkozói réteget, amely képes nemcsak a hazai nagyvállalatok, de a multik partnereként is, a nemzetközi piacon is versenyképes termékeket előállítani. Emellett végre fel kellene újítani azt az elavult városi és ipari infrastruktúrát, amelynek alapját még a múlt század hetvenes éveiben rakták le.
Mindez azonban olyan forradalmi változásokat hozhatna, amelyeket nemcsak a vezetés, de a lakosság többsége sem támogat. Miért is tenné? Hiszen a foglalkoztatottak háromnegyede attól az állami szektortól függ, amely az ásványkincsek kitermelésére és hasznának újraelosztására épül. Ezeknek az embereknek a többsége még emlékszik a 90-es évek nyomorára, amikor ez a szektor döglődött. Nem is fognak a radikális reformok mellé állni, amíg a jelenlegi életszínvonaluk nem zuhan nagyot. Akkor viszont ismét gyorsan előállhat az a helyzet, hogy a nép már nem tud a régi módon élni, a vezetés pedig még nem akarja átadni a hatalmat.