Mi a személyes története?
– A kitelepítési határozatot az első napon, 1951. május 21-én kaptuk kézhez. Édesanyám nem volt, nem is lehetett rá felkészülve, senki sem tudta, hogy mit jelent. Ügyvédhez ment, fellebbezett, de nem ért el semmit. Viszont telt az idő, 24 óra állt rendelkezésre az elhurcolásig. A határozaton édesanyám, nagyanyám és a velünk élő nagynéném neve szerepelt, valamint plusz két gyerek. Ezek voltunk mi, a tízéves ikerlányok.
– Komoly veszélyt jelenthetett a három nő és két gyermek az épülő szocializmusra.
– Aligha érdemes ebben logikát keresni. Most készül a Megbélyegzettek című könyvem angol fordítása, az amerikai lektor is gyakran kérdez, nem érti a rendszer abszurditását.
– Hol volt ekkor az édesapjuk?
– A szüleim korán elváltak, minket édesanyám és a Wenckheim nagymama nevelt.
– Mi lett a családi vagyonnal?
– A csorvási birtokot, amelyet a nagymama irányított, 1945-ben elvették a földosztáskor, csak a nagymama pesti lakása maradt a Károlyi, ma Ferenczy István utcában. Odaköltözött egyik nagynéném is a háború után. A csorvási kastélyt az oroszok kiürítették. Nagyanyám 1945 elején vonat tetején elutazott Csorvásra, remélve, hogy pár dolgot meg tud menteni a család számára. Megtudta, hogy az oroszok Orosházára vitték a bútorokat, ezért levelet írt a szovjet parancsnoknak, hogy néhány, legszükségesebb bútordarabot adjon vissza. Persze nem adtak vissza semmit, de legalább megpróbálta. Kevés dologra emlékszem a háború idejéből, hiszen kicsi voltam, de arra igen, hogy Budapest ostroma alatt, 1945 márciusában Mikes János püspök nagybátyám révén sok menekülttel együtt a szombathelyi püspökség nyári rezidenciáján, Répceszentgyörgyön tartózkodtunk, a püspök oltalma alatt. Amikor az oroszok robbantással betörték a kaput, nagybátyám lement eléjük, majd a lépcsőn összeesett és meghalt. Súlyos szívbeteg volt. Emlékszem még, hogy az oroszok mindent összetapostak. Reggel kiürítették az épületet, a kisgyerekes asszonyokat elengedték, ezért egyikünket anyám a nevelőnőnk gyerekének vallott, hogy megmentse. Nem sokkal később Budapestre mentünk a nagymamához. Munkához kellett látni. Édesanyám és nagymama, mindketten négy nyelvet tudtak magas szinten, nyelvoktatásból tartotta el a családot. Majd 1951-ben következett a kitelepítés, amely el nem hagyható kényszerlakhelyet jelölt ki, állandó rendőri felügyeletet, édesanyánknak kemény fizikai munkát, valamint a lakás és a benne maradt ingóságok elvételét jelentette. Néhány dolog ismerősökhöz került, ezeket később visszakaptuk. Nagyon nehéz, nélkülözéssel teli évek következtek, amelyen csak édesanyánk és nagymama óriási lelkiereje segítette át a családot.
– Felfoghatatlan, hogy el lehetett venni emberek, embercsoportok vagyonát, meg lehetett őket fosztani a szabadságuktól. Földönfutóvá tehették őket, és ennek nem volt, nem lett büntető következménye. A kilencvenes évek elején a kárpótlás sem enyhítette a veszteségeket.
– Valóban hihetetlen, hogy embereket ítélet nélkül, bűntelenül ki lehetett semmizni, otthonukból el lehetett űzni. Olyannyira az, hogy némely helyen, ahol előadást tartok, hitetlenkedve néznek rám. Kiderül, hogy a fiatalabbak jó része nem hallott ezekről a történésekről. A középiskolás történelemkönyvekben a 2000-es évek elején egyetlen bekezdés volt csupán az 1950-es évek atrocitásairól, az internálásokról, a kitelepítésekről, az is több hibával. De a hallgatás másként is magyarázható. Az internáltakat például azzal a fenyegetéssel engedték el, hogy nem beszélhetnek az ott történtekről senkinek, különben visszakerülnek a családjukkal együtt. A rendszerváltozás után végre a családokban és a társadalomban is fel kell tárni az igazságot. A kitelepítés több generáció életét tette tönkre. A legnagyobb csapás a középgenerációt érte, amelynek mindent elölről kellett kezdenie.
– A családjának hogyan sikerült?
– Az 1953-as, Sztálin halálát követő Nagy Imre-féle amnesztiarendelet következtében ugyan elengedték a deportáltakat, de eredeti lakóhelyükre – se Budapestre az onnan származók, se a határvidékre – a hortobágyi kitelepítettek nem mehettek vissza. Mi későn szabadultunk, az utolsók között, 1953 szeptemberében kaptuk meg a kitelepítés feloldásáról a határozatot, addigra Budapest környéke már megtelt. Minden lehetséges helyiségben albérlők laktak. Rokonok segítségével Balatonszemesre kerültünk albérletbe. Édesanyám munkásszálláson takarított, aztán szőlőgazdaságban dolgozott. A fizikai munka folytatódott számára még hosszabb ideig, hiszen a kitelepítés alatt Kőteleken már dolgozott rizsföldön, aratásnál, útkarbantartáson. Nagymama pedig, miként már 1945 után Pesten is, nyelvórákat adott.
– Hogy viselték új életüket a felnőttek?
– Zokszó nélkül, méltósággal. Megfogták a munka végét, mert a gyerekek miatt életben kellett maradniuk. A tartásuk mindvégig megmaradt. Példájuk számomra életre szóló, mert kitartásra, a nehézségek elviselésére, a jövőbe vetett hitre, a rossz körülmények között is jó modorra neveltek. Megtanultam, hogy a névért felelős vagyok, viselése megtiszteltetés, ugyanakkor kötelez is, ezért mindig meg kell gondolnom, mikor hogyan reagálok. A kitelepítés alatt nem nagyon voltak könyveink. Az Egri csillagokat és azt a pár könyvet, amely elérhető volt, már kívülről tudtam. Nagymama az egyik nap angol-, a másik nap németórát tartott. Sokat tanultunk abból is, amit a petróleumlámpa körül ülve a felnőttek meséltek irodalomról, művészetekről, régi utazásokról. Amikor eljutottam Rómába, tudtam, mit kell megnéznem. Előjöttek az emlékek.
– A nevét meghallva annak sem lehettek kétségei a származását illetően, aki nem nézett a káderlapjára. Kinyíltak vagy becsukódtak az ajtók?
– Nem jó, ha az embernek folyton probléma van a nevével. A szemesi iskolában jóindulatúan közölték, hogy a jó bizonyítványom ellenére sincs esélyem állami gimnáziumra. A Patrona Hungariae Katolikus Gimnáziumba vettek fel, ahol bentlakó lettem. Szigorúak voltak az apácák, de nagy szeretettel neveltek. A körülmények miatt is élveztem a bentlakást, hiszen volt folyóvíz és villany. Testvérem Siófokon tanult fogtechnikusnak. Érettségi után a továbbtanulás helyett munkát kellett keresnem, sok helyet végigjártam, míg valakinek eszébe nem jutott, hogy az „osztályellenségnek” is lehet állást adni. Első munkahelyemen, a Díjbeszedő Vállalatnál három évig villanyszámlákat számoltam. Csak hét évvel az érettségi után jutottam be az ELTE esti angol tagozatára. Eredetileg szobrásznak készültem, a Dési Huber-körbe jártam, Laborcz Ferenc volt a mesterem. A főiskoláról is „helyhiány” miatt utasítottak el a sikeres felvételi után. Részben azért sikerült megvalósítanom az álmomat: Marosvásárhelyen látható a Bolyai János-nagyplakettem annak az épületnek a falán, ahol a nagy hírű matematikus több évig élt, valamint néhány plakettemet díjként adják, főleg matematikusoknak.
– Szakmáját tekintve tanár, műfordító, szobrász, de nem történész. Miért fogott bele a Rákosi-korszak kitelepítéseinek feltárásába?
– Tíz évvel a rendszerváltoztatás után is azt kellett látnom, hogy szinte teljes a csönd az ötvenes évek elején történt budapesti és hortobágyi kitelepítések körül, amelyek 24-25 ezer embert sújtottak – gyerekeket, nőket, aggokat. Dessewffy Tibornak és Szántó Andrásnak 1989-ben jelent meg a témáról közös munkája, de az archívumokban akkor még csak kevés dokumentum volt elérhető. Úgy éreztem, meg kell írnom részletesebben is a kitelepítések történetét. Szempont volt, hogy még többen éltek az idősebb kitelepítettek közül. Négy és fél évig jártam a levéltárakat, 1995-től már kutatható volt az anyaguk. Fel kellett tárnom a kitelepítések dokumentumait, hátterét, interjúkat készítettem, visszaemlékezéseket gyűjtöttem. Megrázó történetek kerültek elém: diplomás éjjeliőröké, több nyelven beszélő takarítónőké és kenyereslányoké, az osztályellenségeké.
– Mennyiben volt speciális a magyarországi kitelepítés?
– A deportálások minden szocialista országban szovjet hatásra, mintára történtek. A Kominform 1949-es tanácskozásán hangzott el, hogy az osztályellenség felszámolására bármilyen módszer megengedett. Voltak azonban eltérések a különböző államok kitelepítései és azok időtartama között, de még országon belül is. A hortobágyi kitelepítetteket kényszermunkatáborba hurcolták, a legnagyobb szegénységben, valójában rabszolgaként dolgoztak. A budapestieket kulákokhoz költöztették, ezzel mindkét csoportot büntetni akarták, de nem érték el, hogy egymás ellen fordítsák őket. Az ellenkezője történt: segítették egymást. Sokszor került egy szobába több család, volt, akiknek csak istállóban, nyári konyhában jutott hely. Rengeteg megszorítás sújtotta a budapesti kitelepítetteket is, de ők a falu határáig szabadon járhattak. A rendőrség mindkét csoportot állandó razziával, ellenőrzéssel zaklatta. Romániában viszont a kitelepítés 1949-től 1963-ig tartott. A deportálás első menetében nem jelöltek ki pontos lakhelyet, csak települést, ahol a kitelepítettek kereshettek maguknak pincét, padlást, ólat, rokont, ahol meghúzhatták magukat. A Duna-deltába hurcoltak a hortobágyiakéhoz hasonló, szörnyű helyzetbe kerültek. Voltak, akik a kétféle kitelepítésben 14 évet töltöttek el.
– A belügyminiszter annak idején megdicsérte az apparátust a budapesti kitelepítések gyors végrehajtásáért. Több ezer vagy tízezer ember volt részese ennek a történetnek, ki döntéshozóként, ki végrehajtóként, ki csak őrként, rendőrként. A felelősségre vonás azonban elmaradt…
– A rendszerváltás után nem volt semmilyen számonkérés, elszámoltatás, a bűnösöket nem nevezték meg. Nem tudok arról, hogy az akció résztvevői közül bárki nyilvánosan bocsánatot kért, vagy megbánást tanúsított volna. A Megbélyegzettek első kiadása 2008-ban másfél hónap után elfogyott a boltokból, a könyvben ugyanis szerepelnek dokumentumok aláírásokkal, nevekkel. Nagy örömöm, hogy a Helikon Kiadó ismét az olvasók kezébe adja. Segítségével többen megismerhetik történelmünk e tragikus időszakát.