Ha társaságban szóba kerül Kovács István, a Bem apó „becenév” azonnal tájolja a beszélgetőtársakat. Könyvei is jelentek meg Bem József altábornagyról. Milyen élmények határozták meg az 1848-as szabadságharc és a lengyelek iránti szeretetét?
– Azt hiszem, 1952-ben lehetett, mert már tudtam olvasni, amikor nagyanyámtól megkaptam Rákosi Viktor Hős fiúk című regényét. Szerzője pedagógiailag kitűnően megformálta, mert a történet győzelemmel – Budavár bevételével – végződik. Ezért mindaddig, amíg nem volt alkalmam elmélyedni a ’48-as forradalom történetében, azt hittem, hogy megnyertük a szabadságharcot. A meghatározó olvasmányélményre hamarosan rárakódott 1956 őszének valóságos tapasztalata, amikor a levegőt áthatotta a bizonyosság, hogy a lengyelek velünk vannak. Gyerekkoromban önkéntelenül is belém égett, hogy a lengyelek iránt érdeklődni kell, a lengyeleket szeretni kell.
– Ezzel eldőlt a pályaválasztása is?
– Gyerekfejjel, 1956 után határoztam el, hogy megtanulok lengyelül. A hatvanas évek tudatformáló évtized volt az ötvenhatban kamaszodó fiataloknak: ez volt az autóstoppos időszak. A lengyelek, tudjuk, nálunk sokkal hívebben őrizték a magyar 1956 emlékét. Amikor autóstoppal bejártuk Lengyelországot, bárkivel találkoztunk, a forradalomról kérdezett, a magyarok hősiességét dicsérte. Nemzeti színű zászlóval stoppoltunk; pillanatok alatt megálltak nekünk. Emlékszem, a Piła nevű községben, Poznań fölött mondta egy teherautó-sofőr, hogy arrafelé este már nem járnak kocsik. Meghívott magához. Munkáscsaládba csöppentem; megvacsoráztattak, ott aludtam. Meghatározó élmény volt látni, ahogy házigazdám lefekvés előtt a szentkép előtt térdelve imádkozik. A példáját követő gyermekek imája, szüleik iránti tisztelete szintén nagy hatással volt rám. Ezeket az élményeket mind 1956-nak köszönhetem.
– Ekkor már jól beszélt lengyelül?
– Emlékszem, ’62 tavaszán vettem először lengyel tankönyvet a kezembe, és rögtön bevágtam a nyelvtant. Az első harminc leckét szinte kívülről fújtam, aztán 1962 őszén lengyel nyelvtanfolyamra is beiratkoztam, ami azért volt fontos, mert ’63-ban éppen indult lengyel szak az egyetemen. A felvételin elém tették a Hamu és gyémánt című könyv első fejezetét, amit szerencsére már otthon kipreparáltam magamnak, ugyanis Andrzej Wajda filmje szintén nagy hatással volt rám. Sorrendben tehát: Rákosi Viktor, 1956 és a Hamu és gyémánt, ezek az én lengyel tudatomnak a pillérei.
– A kezdeti inspirációkat megerősítették az egyetemi évek?
– Az egyetem szelleme inkább riasztott, a késő sztálinista szemlélet hatotta át a tanáraim egy részét. Közülük kiemelkedett Szabad György, aki a friss szellemi lélegzetvételt jelentette azokban az években. Személyisége megerősített abban, hogy semmiképpen nem szabad a hamisságot hirdetők seregébe beállni. Az Eötvös-kollégium viszont sajátos, zárt világ volt, nagyon jó közösséggel. A szomszéd szobában Kósa László, a kitűnő néprajzos, művelődéstörténész volt például az, aki elém tette az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát. Nagyon őszinte, baráti légkör alakult ki a társaság tagjai között.
– Író, költő és történész, a kulturális diplomácia területén szintén maradandót alkotott. Ezek a szerepei kiegészítik és erősítik egymást, vagy a lírai énje néha azért felesel az önben élő, történelmi pontosságra és hitelességre törekvő tudóssal?
– Remekül kiegészítik egymást. Mindezek mögött talán az empátiakészség áll. A szabadságharc iránti érdeklődésem menedéket jelentett, hiszen 1848-ban számomra mindig ott lüktetett 1956 élménye. Ha az utóbbiról nem lehetett beszélni, az előbbiről annál inkább kellett. Miközben az ember a történelemmel foglalkozik, beleéli magát az általa rokonszenvesnek tartott hősök személyiségébe. Ilyen volt számomra Bem és Leiningen-Westerburg Károly, az aradi vértanú, akinek végóráiban írt naplóját megrendítő poémaként olvastam. Mellettük megannyi tisztet és közlegényt is említhetnék név szerint, akinek sorsát sajátoménak érzem. A költészetnek köszönhetem, hogy megtanultam szellemi ringbe lépni, birkózni a nyelvvel, amely a sikeres viadal nyomán lélekké válhat. A történelmi visszaemlékezések, elmélkedések fordítása közben pedig elsajátítottam az élvezetes esszényelvet, amely könnyebben elér a befogadóhoz. Persze a költői fantázia nagyban hozzásegít, hogy a történelmi realitásokkal számolva, de az egyes eseményeket azért színesen és a személyiségeket átélve tudjam megjeleníteni.
– Az 1982-es kötet, az Ördöglakat címadó verse a történelmi megismerés lehetőségének dilemmáját veti fel: „Nem tudjuk szétszedni / A történelem ördöglakatát […] / Hurkai / Évszámok, / Statisztikák…” Történészként mégis megpróbálkozik vele. A közelmúltban jelent meg a ’48-as szabadságharc lengyel résztvevőinek életrajzi lexikona Honvédek, hírszerzők, légionisták címmel. A szócikkek mellett a katonák portréja és az aláírásuk kalligrafikus képe drámai felsorolása annak, hogy lengyelként ki, mikor, hol adta az életét a magyar szabadságért.
– A lengyelek ezt úgy mondták: a közös szabadságért. A lexikonban 3415 címszó szerepel. Több mint háromezer lengyel résztvevőnek az életét támasztottam fel, valakit két mondat erejéig, és van, akit három oldalon. Rendkívüli felelősség a történész számára, hogyan örökíti meg és adja át az utókornak a szabadságharc eddig ismeretlen szereplőinek élettörténetét. Történészként a reális kép megrajzolására törekszem, és ehhez minél több dokumentumra van szükségem. Volt olyan eset, amikor az adatok alapján valakiről csak negatív képet tudtam volna festeni, amíg végre találtam egy iratot, amely azt bizonyította, hogy az illető sokkal tisztább ember, mint amilyennek korábban megismertem. Ez a felelősség végigkísérte a munkámat. Több mint húsz levéltárban kutattam, és akár a puzzle-játékot, úgy rakosgattam össze a közlegények, altisztek élettörténetét. Azt hiszem, ezeken az embereken keresztül lehetett szétszedni a történelem ördöglakatát, alulnézetből szemlélve az eseményeket.
– Ahogy a lengyelek követték a magyar történelmet, ugyanúgy vannak egyértelmű tanulságai a lengyel törekvéseknek a magyaroknak?
– Újkori történelmük különösen izgalmas mozzanata Lengyelország harmadszori, 1795-ös felosztása. A napóleoni háborúk után apránként döbbentek rá a lengyelek, hogy akkor van esély az ország helyreállítása, ha a felosztó hatalmak egyszerre szenvednek kívülről katonai vereséget és bomlanak fel belülről forradalmak által. Habár a történelmi helyzet ilyen alakulása valószerűtlennek tűnt, a XIX. század első harmadától kezdve a lengyelek tudatosan készültek a fordulatra. A romantika korának híres költője, Adam Mickiewicz emelte a lengyel közgondolkodásba a „nagy háború” fogalmát. A nagy háború , amely 1914-ben következett be, mozgásba hozta a belső és emigráns lengyel erőket. Engem ebben a lengyelek készenléte, felkészültségük sokrétűsége bűvölt el leginkább, hiszen a nemzetegyesítő stratégiának a része volt például a világhírű zeneszerző és zongoraművész, Ignacy Jan Paderewski politikai tevékenysége, aki diplomáciai síkon képviselte Lengyelország érdekeit. A tudatos készületen túl Józef Piłsudski eltökéltségnek, óriási tekintélyének és remek taktikai érzékének is köszönhető, hogy 1919-ben 900 ezer lengyel harcolt, hogy megvédje, majd kitágítsa a törékeny Lengyel Köztársaság határait.
– A napi politikában milyen esélyt lát a közös érdekképviseletre? A menekültkvótát a V4-ek közül egyedüliként szavazták meg a lengyelek, amit a párizsi terrortámadásra hivatkozva a napokban visszavontak. A határvédelemben mindig az egységes álláspontot képviselték.
– Lengyelország mégiscsak középhatalomnak számít a térségében, és meghatározó a szerepe a V4-ekben is. A közelmúltban lezajlott választási küzdelem része volt, ahogy az előző kormány a kvótakérdésben szavazott. A menekültügy terhét a novemberig kormányon lévő Polgári Platformtól (PO) végső soron megörökölte a győztes PiS. Természetesen egyre inkább látok arra esélyt, hogy a térség együtt képviselje az érdekeit, hiszen már most érzékelhető, hogy az egyeztetés és a közös célok megfogalmazása előfeltétele annak, hogy meghatározó erőként számoljanak a visegrádi országokkal Brüsszelben.
– A lengyelek iránti érzékenysége hogyan határozta meg diplomataként a krakkói főkonzulság idejét?
– Nagy előnyöm volt, hogy több könyvem is napvilágot látott lengyelül. Amikor 1999-ben másodszor is krakkói főkonzul lettem, kint éppen megjelent a lengyel légió monográfiája, Mindvégig veletek voltunk… – Lengyelek a magyar szabadságharcban címmel. Ha elmentem egy politikushoz, esetenként miniszterhez tárgyalni, a névjegyemmel együtt ezt a 800 oldalas könyvet is letettem az asztalára. Abban a pillanatban legalább egyenrangú partnere voltam, s talán még egy kicsit fölénybe is kerültem. S ezt a lehető legjobb értelemben mondom, mert a könyvem súlya hatására a javaslataimat is komolyan vették, támogatták. Mindenütt igyekeztem jelen lenni, ahova meghívtak. Több tucat emlékművet, emléktáblát állítottam, de a poznańi egyetem magyar tanszékének is társalapítója lehettem. Egyes politikusok persze ma is azt mondják erre, hogy nem a múlttal kell foglalkozni. Pedig a történelmünkkel való foglalkozásnak, kapcsolataink tudatosításának vannak politikai hozadékai. A múlt megidézése gazdaságilag is kifizetődő.
– Ottani jelenlétének a visszaigazolását látta abban, hogy ön az első magyar, akit többek között Lech Wałęsa, Sławomir Mrożek, Czesław Miłosz vagy Ronald Reagan és Margaret Thatcher után krakkói díszpolgárrá avattak?
– Egyetlen diplomata vagyok a társaságban, és alulról jövő kezdeményezésként, tizenhat krakkói civil szervezet javaslatára lettem krakkói díszpolgár.
– Most a líra vagy a próza van soron az életében?
– Remélem, mind a kettő. Az életrajzi lexikon lengyel kiadását már előkészítem, mert a krakkói tudományos akadémia több évi költségvetéséből csípett le jelentős összeget, hogy a könyvet megjelentethesse. Még kiadok egy emlékirat-antológiát a jövő esztendőben, izgalmasak ugyanis a közkatonák, az altisztek és főtisztek szabadságharcról szóló – részben eddig levéltárakban porosodó – visszaemlékezései. Tavaly Krakkóban megismertem Felicjan Szybalski lengyel dzsidás altiszt oldalági leszármazottait. Gyönyörű fotókat kaptam róla és családjáról. Maga Szybalski művészetpártoló sikeres vállalkozóként 1888-ban közzétett egy felhívást, hogy a magyar szabadságharc lengyel résztvevői küldjenek magukról egy-egy fotót az ő költségén. Százötven fényképet gyűjtött, és albumot állított belőlük össze két példányban. Közülük az egyik az Országos Széchényi Könyvtárban található. Szeretnék a szépirodalomhoz is visszatérni, de ahhoz ezeket a munkákat el kell végezni.
– Gondolom, biztos háttér és nyugalmas környezet is szükséges az elmélyült munkához. A Balaton-felvidéken lévő házuk ilyen hely?
– Biztos háttér a család. Szép szó a feleség, mert a férfi sikere legalább felerészben a társáé. Salföldön az ember nem téblábolja el az idejét, Pesten ide-oda eljárok, mert érdekelnek a közéleti, kulturális események, de végül nem tudok elszámolni az időmmel. Mintha az idő elől menekülnék, amely persze mardossa a bokámat, mint egy láthatatlan eb – ahogy egy lengyel költő írta.